1983. december 4., advent második vasárnapja (A egyházi év)
Kedves Testvérek!
Az ragadott meg ma az írásokban, hogy Keresztelő János a pusztában kiáltó hang. Már a próféták is így látják őt a messze távolban előre, hogy ő lesz a pusztában kiáltó hatalmas hang, az egész pusztát betöltő hang.
Különös ez a puszta. A nyáron hallhattuk, hogy sivatagi konferenciát tartottak, mert sivatagosodik a Föld. A szárazföld egyharmad része sivatag. Benne van Isten titokzatos terveiben a sivatag is. Az embereknek minden tudományukat össze kell szedni, hogy azzal a sivataggal mit tudnak kezdeni. De egész más, amit a konferencián a sivatagról kisütöttek, és egész más a sivatag értelme a Szentírásban. Ott a sivatag Isten üdvösségtervéhez szorosan hozzátartozik. Az a hely, az az állapot, amelybe az ember bekerül, amelyen Isten átviszi népét. Olyan állapot, amelyben az ember kiszolgáltatott. Ahol nincs víz, nincs kenyér. Ahol félelem, ellenség, halál leselkedik a választott népre. Nincsenek kutak. Ahol kiszolgáltatva megy az ember abban a reményben, hogy majd oázist talál. Vagy ha végigjárta a sivatagot, akkor lakható országot talál, mert a sivatag nem lakható.
Ha a lelkünkbe nézünk, akkor magunkban is sivatagot találunk. Nem vagyunk még végleges állapotban, hogy lakható földnek mondhassuk magunkat. Jó lenne magunkban lenni? Valaki azt mondta, hogy a pokol az, ha az ember maga marad, magába bezárva. Ha megnézzük az ösztöneink, szenvedélyeink, hibáink, vétkeink dzsungelét, látjuk, hogy borzalmas lenne ebben a sivatagban magunkra maradva élni. A legrosszabb társaság lennénk önmagunknak. A pszichológusok szerint egy ember idegbetegségének az a biztos jele, ha bezárkózik önmagába, ha monomániás lesz. Elviselhetetlenek az ilyen emberek. A Jóisten mentsen meg bennünket attól, hogy ilyen idegbeteg bolondok legyünk!
A sivatagban jön felszínre, hogy mi van bennünk, emberekben. Mik vagyunk mi? A választott népről is a sivatagban tűnt ki, hogy milyen állhatatlan, nyakas, hűtlenül lázadozó nép. Amelyik végül mégsem hisz, sohasem hisz igazán Istennek. Visszakívánkozik még a rabszolgaságba is, csak meglegyen a hús, a húsos fazeka. Nem valami eszményi kép az emberről.
A mai embervilágot is lehetne sivatagnak mondani, amelyet az ember kialakított magának a maga borzasztó okos tudományával és technikájával. Hiszen megmérgezzük a világot. A fegyverkezésről sem akar az ember letenni. Vadállatok ebben a sivatagban is fölbukkannak váratlanul: terroristák, belháborúk, amiket az ember csinál. Éhhalál fenyeget egész földrészeket, vagy egész hatalmas területeket, ha nem sietünk egymás segítségére. Önző, kegyetlen emberek laknak a sivatagban. Isten ments, hogy ebben maradjunk. Isten ki akar mindenkit vezetni; át akar vezetni.
A sivatagnak az a rendeltetése, hogy rájöjjünk, mi magunkban mit érünk. Rájöjjünk, hogy magunkban tarthatatlan ez az állapot. Amikor rájövünk, akkor meghalljuk azt a hangot, a sivatagban kiáltó hangot. Mert az a hang egyet mond: tartsatok bűnbánatot! Vagyis ne tévelyegjünk a sivatagunkban. Ott emberi út nincs – de az Úrnak ott is vannak ösvényei, amelyeken ő jár a maga csodálatos önállóságában és szabadságában. Ezekre az ösvényekre bukkanjunk rá mi is! Vegyük észre életünkben az Úr ösvényeit, mert azokon vele találkozunk!
Ha vele találkozunk, hallgatunk rá, akkor egész biztosan megjelenik az a Jessze törzsén sarjadó hajtás, kinyíló, kivirágzó ág, a mi Urunk, Jézus Krisztus. Akin az Úr lelke megnyugszik, a bölcsesség, tudomány, értelem, tanács lelke, istenfélelem, erősség, jámborság lelke. Nem a látszat szerint ítél. Nem a szóbeszéd után megy, hanem az Isten lelke vezeti őt, és mindazokat, akik rá hallgatnak. Az ő vezetése nyomán, Isten Szentlelke nyomán a paradicsom jelenik meg.
Ezt mondja az első olvasmány ma. Ezt a paradicsomi állapotot írja le, hogy együtt lakik az őzgida az oroszlánnal. A kecskegida a medvével és a farkassal. Parányi gyermek tereli az egykori vadakat. Viperafészekbe lehet nyúlni, és nem kell félni semmitől. Istennek átadott embereknél már nincs félnivaló. A mai első olvasmányban a prófétai látomás a sivatagba behozza a paradicsom képét; amikor az Isten újra együtt van az emberrel. Hiszen ez a paradicsom! Emmánuel: velünk az Isten! Ezt jelenti nekünk az Úr Jézus.
Akkor, ha vele vagyunk, és hallgatunk rá, mint Szent Pál a római levélben mondja, ha igazán rá hallgatunk, akkor már nem kell meghasonlottan, egymással veszekedve élnünk. Akkor éljünk egymással egyetértésben! Ha rá hallgatunk, kölcsönösségben élünk egymással. Nem mint a vadak, támadva, harapva egymást. Nem hatalmaskodva egymás fölött, ahogy az emberi természet szeretne a másik fölé kerekedni. Kiállhatatlankodik a másikkal szemben. Ne így, ne úgy! Parancsolgatni akar a másiknak.
Az Isten szava egészen másra segít. Megjelenik előttünk tulajdonképpen az a kép, amit az Oltáriszentségnek kell kialakítania a mi házunkból is. A titokban jelen lévő Jessze hajtásának, az Úr Jézusnak; hisz miatta paradicsom a mi házunk. Ha ő itt van, a puszta már nem puszta többé. Ha őrá hallgatunk itt, akkor bármi történik is köztünk, bárhogy botladozunk vagy hibázunk, bármilyen nyomorúság vagy testi gyöngeség szakadjon is ránk, az ember odamegy hozzá, és nem marad meg a maga nyavalygásaiban, szomorúságaiban bezárkózva, hanem Ő kiszabadít minket a pusztánkból. Elvezet az Ő ígérete földjére. Megnyugtat: jöjjetek hozzám! Víz fakad ott nekünk, élő vízforrás. Mennyei kenyér minden nap. A Mennyei Atyától érkező kenyér a pusztában vándorlóknak. Nem kell a haláltól sem félnünk. Azon is átvezet bennünket, és legyőzi minden ellenségünket. Elég egy látogatás nála, és fölkelünk bátran, újra. Hibáinktól megtisztulva megyünk tovább. Áldjuk, magasztaljuk, mint Szent Pál is mondja: legyetek egyetértők, és magasztaljátok Istent!
Igen, merjük jobban magasztalni Istent! Magasztaló imába csapjunk sokszor, sokszor! Ne mindig kérő, nyafogó imákba. Mert a pusztában Isten is megnyilatkozik ám, nem csak az ember jön felszínre. Ott talál rá a nép, a választott nép az ő Istenére. Ott közel van. Ott fedezheti fel, hogy irgalmas, gondviselésével vezetni tud bennünket mindenen keresztül. A sziklából is tud vizet fakasztani. Az ellenségtől megvéd, égből kenyeret ad. Ott tapasztaljuk meg a megérkezést is majd, hogy átvezet a pusztán. Az ő közeli jóságát, irgalmát, szeretetét kell észrevenni a pusztában. Azért van az a puszta. Azért mondja a Szentírás, hogy a pusztába viszem őt, az én választottamat a sok tévelygése után, és lelkére beszélek ott.
(…)
Isten nem Egyiptom miatt, egyiptomi életre teremtett bennünket. Egyiptom az idegen istenek, a bálványok és a rabszolgaság földje. Azon átmegyünk, és megtapasztaljuk azt is. Aztán megtapasztaljuk a kiszabadítottságot – már a pusztában is. Mert a puszta a szabadságnak, a felszabadulásnak az időszaka. De erre sem teremtett Isten, hogy a földön legyünk szabadok, hanem az ígéret földjéért teremtett. Szem nem látta, fül nem hallotta, amit készít végtelen szeretetében – amiről fogalmunk sincs. Használjunk föl minden időszakot! A pusztában kiáltó szót halljuk meg most!
Azt is vegyük észre, hogy a farizeusok is megjelennek Keresztelő Jánosnál. Nehogy azt higgyük, hogy a farizeus, vagyis az az ember, aki ki akar térni az Üdvözítő elől, belőlünk hiányzik! Aki a törvénybe, saját hagyományaiba akar menekülni. Ezek a „viperák fajzatai” is ott vannak. Ezeknek mondja Keresztelő János: „A fejsze már a fák gyökerén fekszik. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak, és tűzre vetnek.”
Kinyíló virág az Úr Jézus. Nálunk is így van ez: csak akkor tud kisarjadni az Úr Jézus, ha minket már egészen kivágott az a balta. Ha már nem a mi énünkkel, önmagunkkal vagyunk tele, akkor egyszer csak kisarjad az a vessző, akin a Szentlélek nyugszik. Akkor a Szentlélekkel vagyunk megkeresztelve.
Igen, ezeket mondja Isten igéje nekünk most, advent második vasárnapján. Használjuk föl a következő hetet a bűnbánatra nagyon: végezzünk a saját magunk körüli tipegéssel-topogással! Találjunk rá arra a sarjadékra, arra a vesszőre, az Úr Jézusra! Áldjuk, magasztaljuk őt! Legyen ez a hét a magasztalás hangjáé! Mindazért, amit már Egyiptomban, a pusztaságban tett – velünk is. Amit már előre megízleltetett velünk az ígéret földjéről.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 11,1–10
Vessző kél majd Izáj törzsökéből, hajtás sarjad gyökeréből.
Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke,
s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall,
hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt.
Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő.
Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket.
Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör.
A csecsemő nyugodtan játszhadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek.
Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.
Azon a napon az Izáj gyökeréből támadt sarj zászlóként áll majd a népek előtt. Keresni fogják a pogány nemzetek, és dicsőséges lesz a nyugvóhelye.
Róm 15,4–9
Amit hajdan megírtak, azt tanulságul írták, hogy az Írásból türelmet és vigasztalást merítsünk reményünk megőrzésére.
Adja meg nektek a béketűrés és vigasztalás Istene, hogy Krisztus Jézus akarata szerint egyetértsetek,
hogy egy szívvel, egy szájjal magasztaljátok az Istent, Urunk, Jézus Krisztus Atyját.
Karoljátok fel tehát egymást, amint Krisztus is felkarolt benneteket Isten dicsőségére.
Állítom ugyanis: Krisztus vállalta a zsidóság szolgálatát, hogy bebizonyítsa Isten igazmondását, és valóra váltsa az atyáknak tett ígéreteket.
A pogányok pedig irgalmasságáért magasztalják Istent, amint írva van: Azért magasztallak a pogányok között, és zsoltárt zengek nevednek.
Mt 3,1–12
Ezekben a napokban Júdea pusztájában fellépett Keresztelő János,
és így prédikált: „Tartsatok bűnbánatot, mert közel van a mennyek országa!”
Ő az, akire Izajás próféta utal, amikor ezeket mondja: „A pusztában kiáltónak szava: Készítsétek az Úr útját, egyengessétek ösvényeit!”
János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét pedig bőröv vette körül, sáska és vadméz volt az eledele.
Kiment hozzá Jeruzsálem, egész Júda és a Jordán egész vidéke.
Megvallották bűneiket, s ő megkeresztelte őket a Jordán folyóban.
Amikor látta, hogy sok farizeus és szadduceus jön megkeresztelkedni, így szólt hozzájuk: „Viperák fajzata! Ki tanított benneteket arra, hogy fussatok a közelgő harag elől?
Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét!
Ne gondoljátok, hogy arra hivatkozhattok: Ábrahám az atyánk! Mondom nektek: ezekből a kövekből is tud az Isten Ábrahámnak fiakat támasztani.
A fejsze már a fák gyökerén van: Kivágnak és tűzre vetnek minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt.
Én csak vízzel keresztellek, hogy bűnbánatra indítsalak benneteket, de aki a nyomomba lép, az hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy a saruját hordozzam. Ő Szentlélekkel és tűzzel fog benneteket megkeresztelni.
Szórólapátja már a kezében van. Kitakarítja szérűjét, a búzát csűrébe gyűjti, a pelyvát pedig olthatatlan tűzbe vetve elégeti.”
