Az A egyházi év nagyböjtjének ötödik vasárnapjára
nincs Vácz Jenő SJ atya archívumában prédikáció.
Erre a napra tehát más szöveget választottunk:
Jézus a Getszemáni kertben.
Az elmélkedés első részét közöljük.
Második rész ITT.
Kedves Testvérek!
Nagy jót tettetek velem, hogy ezt a kérést adtátok, hogy az Úr Jézus szenvedéséről akartok szemlélődni Húsvét előtt. Szeretem a követelményeket, amiket velem szembe állítanak, vagy a kéréseket, mert azt tapasztaltam életemben, hogy ezek mozgatják az embert, ezek vezetik el az embert újabb meg újabb területekre a hitünkben.
Most például a Szentírást kellett tanítanom a szociális képzőben Pécsett, Ó -és Újszövetséget, hát rövid néhány órában összefoglalni hallatlan jó hatással volt rám is, hogy kényszeríttet arra, hogy a Szentírásba ilyen szempontból belemélyedjek és próbáljam másoknak is az egészet összefoglalva adni.
Ez a ti kérésetek is most, hogy az Úr Jézus szenvedéséről elmélkedjünk, ez is úgy engem magamat is elvezetett valamire. Ráébredtem, hogy nagy hiány van a jelen vallási életünk gyakorlatában azáltal, hogy mi már nem elmélkedünk úgy, olyan behatóan az Úr Jézus szenvedéséről, mint a mi őseink a középkorban, vagy például Pázmány. Pázmánytól megvan az a három kötet, amit a Szent István Társulatban kiadtak ott. Jelentős rész az Úr Jézus szenvedéséről való beszédek. És ezt úgy kell elgondolni, hogy két-három órán keresztül hallgatták a hívek még Pázmány idejében az Úr Jézus szenvedésének az elmondását és a hozzá kapcsolódó észrevételeket, elmélkedést. Hiányzik ez a mai keresztény életünkből.
Hát pótoljuk be ezt a hiányt és feladom akkor mindjárt az első szemlélődéshez számotokra az anyagot. A középkorban a hívek nem maguk szemlélődtek, hanem egy-egy szónok segítette őket a szemlélődésben. Két-három óra hosszat együtt voltak és így kölcsönösen együtt csinálták a szenvedésről szóló elmélkedést meg szemlélődést és imádkoztak.
Most Szent Ignác szellemében nem együtt fogunk szemlélődni, hanem én szeretném a gyakorlatot, a gyakorlathoz való indításokat adni nektek, hogy ti magatok szemlélődjetek.
Úgy tudom, hogy a szemlélődésről már ti nektek fogalmatok van, tehát erre építhetek. Akkor most mindjárt megadom a szemlélődésnek a tárgyát. Az Úr Jézus a Getszemáni kertben.
Az első előgyakorlatban menjünk oda egész közel, nézzünk szét ott a Getszemáni kertben. Mert az utolsó vacsora termével kapcsolatban semmi biztos támpontunk nincs, hogy az a terem volt-e amit most mutatnak. Ezt a keresztesek átépítették egy gótikus teremmé, és nem is biztos, hogy ugyanazon a helyen volt, mert különböző hagyományok voltak Jeruzsálemben arra vonatkozólag, hogy hol volt az utolsó vacsora terme. De a Getszemáni kert az maradt Getszemáni kert. Ez a hely biztos ott volt, ahol most mutatják, ahol most is tudjuk. Tehát nézzünk szét ezen a helyen.
Az Úr Jézus az utolsó vacsora után ide ment. Énekekkel, zsoltárokkal, imádkozva, énekelve mentek ki ide nagycsütörtök estén. Egy határozott kert volt olajfákkal. Ma is van még ott kilenc ősöreg olajfa, amelyek – noha annak idején Jeruzsálem ostromakor kivágták még a fákat is Jeruzsálem környékén – a kivágott olajfák tövén nőtt sarjadékokból valók.
Három további hely van itt az Olajfák hegyén ma is. Az első hely, ahol a kilenc további tanítványt hagyta az Úr Jézus, a második hely, ahol a hármat hagyta, és a harmadik, ahol leborulva imádkozott és vért izzadt. Aztán ott van egy barlang. Többször kijött ide az Úr Jézus tanítványaival. És ebben a barlangban, ami elég tágas és olajprésnek használták, ebben a barlangban éjszakázott a tanítványokkal.
Az egyik hagyomány az, hogy ez a barlang az árulás barlangja. Ide jött Júdás, itt fogták el a barlang szájában az Úr Jézust.
Aztán, ha távolabb nézünk a Getszemáni kertből, akkor dél felé van egy völgy, a Kedron völgyének az a része, amely tele van sírokkal. A jámbor zsidók most is oda akarnak temetkezni. Az a hitük, hogy ott lesz a feltámadás, a Jozefát völgyében. Ez tehát a helyszín. Itt játszódik le az, amiről szemlélődni akarunk.
A második előgyakorlat: kérés. Mit kérjünk ezen a szemlélődésen? Az Úr Jézus szenvedése szeretetből vállalt szenvedés. Az Ő szenvedése olyan, mint egy hőmérő: szenvedésének nagysága méri a szeretetének a nagyságát. Kérjük, hogy úgy érezzük meg az Úr Jézusból a szenvedésén keresztül az Ő szeretetét, hogy az állandóan ránk melegítsen, szinte süssön napként felénk. Megérezzük az Úr Jézusból az Isten szeretetét, mert erre hallatlan nagy szükségünk van, főleg nekünk, mai embereknek. De úgy érezzük meg ezt a ránk, felénk sütő, tüzelő szeretetet, hogy az bennünk visszhangra leljen, késztessen minket viszonzásra és megtaláljuk a viszonzásnak a módját is.
És most szemlélődjünk. A szemlélődés szerkezete Szent Ignácnál az, hogy a személyeket nézzük, aztán azt, hogy mit mondanak, mit tesznek, de nem valami merev szabály szerint, hanem hol ezt, hol azt. Ez a három szempont, ami segít bennünket, hogy együtt éljünk velük, hogy a hatásuk alá kerüljünk azoknak, akik itt szerepelnek, akiket itt nézünk. Hogy azok, akik itt az Isten kegyelmét hordozzák, jó hatással legyenek ránk, és teljesen hatásuk alá vonjanak bennünket. Akik pedig a szereplők közül hibáznak, vétenek – mint itt az apostolok is elalszanak, mint Júdás, aki elárulja az Úr Jézust –, ők meg megint más hatással legyenek ránk, üdvös hatással, hogy visszatartsanak ugyanazoktól a hibáktól. Így nézzük most a szereplőket.
Először a szemlélődés első részében az utolsó vacsora terméből jövet halljunk valamit az Úr Jézus ajkáról, halljunk egy mondatot, ami itt nagyon fontos. Amikor azt mondja nekik: „keljetek fel, menjünk”. Az utolsó vacsora is így fejeződik be: „most keljetek fel és menjünk”. Valahogy ezeken a szavakon keresztül megérezzük azt, hogy e mögött a mondat mögött az Úr Jézus részéről mi van.
Hasonló ez a mondat ahhoz, amit Lukács leír máshol, ahol Jeruzsálem felé indul el az Úr Jézus tanítványaival és azt mondja Lukács: „érckemény lett az arca”. Görög szót használ itt: olyan lett az arca, mint a vas, az érc, hogy olyan elszántan indult Jeruzsálem felé, a szenvedése felé.
Most ugyanez a határozottság, ez a végsőkig menő elszántság érződik ezen a szaván, hogy „keljetek föl, menjünk”. Ha valaki igazán szemlélődni akar, az ne törődjön azzal, hogy még mi minden lesz majd később, nyugodtan itt le is állhat, és csak hallhatja az Úr Jézusnak ezt a szavát, „keljetek fel, menjünk”. Ezen keresztül is meg lehet érezni az egész Úr Jézust, ahogy most a szenvedése felé indul.
És akkor valóban elindulnak és látjuk a személyeket, az Úr Jézust és a félénk apostolokat, akik valami módon most megdöbbenve mennek, bár azért segíti őket a megdöbbenésük ellen az a zsoltárének, amit útközben énekelnek és imádkoznak. Nem keríti teljesen hatalmába őket az a megdöbbenés, hogy most mi lesz.
Ugyanakkor, amikor itt megyünk az Úr Jézussal és az apostolokkal együtt a Kedron patakon át a Getszemáni kert felé, a távolban a város másik része felé is megy valaki: Júdás. Keresi az estében a főpapokat. Nem tudom, hova megy most, Annáshoz, vagy Kaifáshoz megy-e, vagy pedig valami alárendeltebb emberhez, a templomőrség fejéhez, hogy most keljetek föl, vigyázzatok, most van itt a jó idő, ne szalasszátok el az alkalmat és így tovább: ott van. Megy elárulni.
Így szemlélődve érkezünk el az olajfák hegye alján lévő Getszemáni kertbe. Belépve a kertbe azért valami kis megkönnyebbülés észlelhető a tanítványokon meg az Úr Jézuson is, mert ez meghittebb hely volt a számukra. Itt már többször időztek.
Igaz, talán biztonságosabban érezték volna magukat, ha kimennek Betániába, de előírás volt, hogy a húsvéti vacsora elfogyasztása után az éjszakát még Jeruzsálemben kell tölteni. S mivel rengeteg volt a zarándok és a falakon belül nem volt elég szállás, kiterjesztették az utasítást. Úgy is eleget lehetett tenni a parancsnak, hogy a nagy Jeruzsálem területén éjszakáztak a zarándokok. Hát a Getszemáni kert meg az olajfák lejtője nagy Jeruzsálemhez tartozott és így eleget tettek az előírásnak: Jeruzsálemben maradtak ezen az éjszakán.
Tehát egy kis megkönnyebbülés fogta el őket a meghitt, jól ismert, körülkerített helyen. Már tudták, hogy mi hol van, barlang is van, védettebben tölthetik az éjszakát, de az Úr Jézus nem hagyja őket elernyedni, vagy ellanyhulni. A maga részéről mindjárt azt mondja, hogy most maradjatok itt egy kicsit. Imádkozzatok még! Útközben is imádkoztak, de most egész más értelemben mondja nekik, hogy imádkozzatok velem. Kérte őket, hogy imádkozzatok, nehogy kísértésbe essetek. Aztán kiválasztotta Pétert, Jakabot és Jánost, azt a másik evangéliumból tudjuk, és odébb ment úgy egy kőhajításnyira és térdre borulva imádkozott. Mert a másik evangélium meg azt mondja, hogy szomorú az én lelkem mindhalálig. A szomorúság lett úrrá az Úr Jézuson itt az olajfák hegyén. Ezt is látjuk magunk előtt.
Nem tudom, mi mit csinálunk szomorúság idején, vagy miért vagyunk mi szomorúak, ha szomorúak vagyunk? Érdemes itt megállni, mert a szomorúságnak nagy helye van az ember életében. Van rossz, bénító szomorúság, meg van üdvös, jó szomorúság is. Mi emberek a szomorúságot próbálnánk elkergetni. És akkor az ember föltesz valami zenét, vagy megy ide-oda, vagy valami könyvet vesz a kezébe, vagy elmegy, próbálja elkerülni a szomorúságot. Attól függ, hogy miféle szomorúságról van szó.
Pázmány azt mondja, hogy azért engedte az Úr Jézus magára nehezedni itt a szomorúságot, hogy azt a szomorúságot, amelyet mi emberek érzünk, hogy megrohan bennünket, segítsen legyőzni, kivegye a fullánkot az emberi szívünkből.
A mi szomorúságunkat a bűneink táplálják bennünk, mert a legkeservesebb szomorúság, amit egy ember megélhet, azért a bűnei miatti szomorúság. Egy névtelen valami ez, amit nem tudunk hová tenni, de elválaszthatatlanul követik a bűneinket. Ha egy rossz szót mondok otthon, vagy megsértek valakit, rám telepszik valami szomorúság, amitől addig nem tudok szabadulni, ameddig meg nem szabadít engem az ima, vagy az Úr Jézusnak a jósága. Mert hogyha idő telepszik is a szomorúságra, azért a nyoma ott van, ha nem intézem el a szomorúságomat.
Ezt a jézusi szomorúságot úgy keressük itt, hogy szemlélődünk, próbálunk a nyomában járni. Uram, miért vagy szomorú, miféle szomorúság ez Benned? Halálos szomorúság? Honnan? És Lukács azt mondja, hogy aztán a szomorúság ellen imádkozott. Egy kőhajításnyira ment el és imádkozott.
Mi a szomorúság ellen ugye mindenfélét próbálunk. Szórakozunk, zenét hallgatunk. Az Úr Jézus meg imádkozik.
A másik dolog, amin megakadhat a szemlélődésben a figyelmünk, hogy imádkozik. Mintha most fedeznénk fel az imát. A szomorúság ellen imádkozni kell valójában. Szoktunk, tényleg? Felfedeztük már, hogy az imában még milyen csodálatos erőforrás rejlik? Ezt az Úr Jézus most itt megmutatja előttünk. Mert hallatlan nagy a szomorúsága.
A szomorúság mellé aztán más is jön. Félt. A félelem is elfogta, sőt, azt mondja a latin, hogy undor fogta el az élettől. Ezek döbbenetesen erős szavak. Mind az egész környezet, az a világ, amely Őt körülfogta ott, az a három év, amit működött Jeruzsálemben, környékén, Júdeában, Galileában nemzetéért, meg az egész emberiségért, itt végződik: teljes sikertelenség és undor attól, ami Őt körülveszi. Semmi nem szépíti ezt. Hogy mi gyülemlik fel itt az Úr Jézusban belül, azt mind érzékeljük, és látjuk. Méltán népe részéről is, de aztán végső fokon mindnyájan ott vagyunk. Mindnyájunk részéről is mindent megtettünk, hogy szomorú legyen, hogy féljen, és hogy undorodjon attól, amit készítünk neki, amit bennünk ott talál.
És hogyha körülnézünk a mai emberiség életében, meg még inkább a magunk életében, kicsit keressük ki azt, ami hozzájárul ahhoz, hogy az Úr Jézus szomorú legyen, féljen, undorodjon. Keressük ki azt az életünkben és vegyünk attól valahogy távolságot, mint a keresztségünkben mondtuk, hogy ellene mondok a bűnnek, ellene mondok a kísértésnek, ellene mondok ennek a világnak, pompájának.
Mert mi az, ami az Úr Jézust ilyen lelkiállapotba hozza? Ádám óta az egész emberiségen rajta van mindaz, ami ezt előidézi Isten és közöttünk, emberek között.
Az emberi viselkedés valóban döbbenetes a saját teremtőnkkel szemben, Mennyei Atyánkkal szemben, aki olyan végtelen szeretettel mondta ki azt a nagy mondatot: „teremtsünk embert”, és a semmiből elindulva tesz meg mindent, hogy sikerüljön ez az „embert teremteni”.
Azért vállalkozik erre az óriási munkára, feladatra, hogy velünk a maga tökéletes életét, boldogságát közölje és a javunkon dolgozik, értünk dolgozik, a legjobbat akarja, és a mi részünkről valami hallatlan ellenállással találkozik. Közönnyel, nem törődéssel.
A teremtett világot a mi segítségünkre, szolgálatunkra szánta. Ez minket lenyűgöz, foglyul ejt, rabul ejt. Ennek a kis benyomásai, világ kínálta kis kielégülései, élvezetei lekötnek, rabul ejtenek bennünket és Isten kisebb és kisebb lesz, kiszorul az ember figyelme, öntudata köréből – és eltűnik. Fölnagyítódik az ember előtt az a kis semmiség a világból, az a kis hatás és mi magunk – Isten meg eltűnik.
Ennek a fordítottja kellene, hogy bekövetkezzen: mi kisebbedjünk, mint ahogy Keresztelő Szent János mondta. „Nekem kisebbednem kell és Neki kell növekedni.”
Az Úr Jézus egzisztenciális érzések hatalmában van: félelem meg szomorúság meg undor. Az emberi lét hatása ez rajta. És a kilenc tanítvány ott hátul lemaradt, a három tanítvány közelebb hozzá; az is lemaradt, és nem imádkoznak. Elfogta őket a gyöngeség, elalszanak. Ő meg itt van.
Szemlélődjük ezt a jelenetet és érezzük meg a szomorúsággal, a félelemmel és undorral küzdő Úr Jézusban a szeretetének ezt a végső erejét, mert annak erejében küzdött és küzd azért, hogy az Atya akarata legyen meg. Ne az, amit én akarok, hanem Atyám, amit Te akarsz. Az Ő akarata, az Ő emberi akarata, ami felé az embersége hajlana.
Mi lenne az? Talán az elfutni, itt hagyni ezt az egészet, lecsapni mindent, nem érdemlik ezek meg; és így tovább. Talán ez lenne az Ő akarata? Vagy menni külföldre valahova? Disszidálni ebből a zsidó népből, mert ez borzasztó nép…
Ne az én akaratom legyen meg. Ne a gyönge, gyáva emberi testnek, vérnek a félelme legyen az akaratom, hanem a Te akaratod legyen meg. Itt aztán megtalálja a kapaszkodót, mert nagyszerű dolog egyet akarni Istennel.
Meg vagyok róla győződve, hogy a mi életünknek ez az igazi titka. Emberileg is megélitek azt talán a barátságban vagy a szerelem élményében, hogy ketten egyet akarni. Ketten egy szövetségre jutni. Hogy micsoda szépségeket, gazdagságot, erőt rejthet az, ha igazán jól, szépen egy akaratra tudunk jutni akár csak ketten is.
