Május 8., húsvét harmadik vasárnapja (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Ketten a tanítványok közül két-három óra járásnyira Jeruzsálemtől távolodni akartak. A többi is olyan szétszórt nyáj benyomását kelthette, hogy „megverem a pásztort, és elszélednek a nyáj juhai”. Az Úr Jézus nagy munkája, rengeteg gondja, amivel a tanítványokat nevelte, választotta, meghívta, összegyűjtötte, oktatta Isten Országa titkaira, hogy „Nektek adatott ezeket a titkokat tudni”. És a tettek, amiket láttak, a sok élmény együtt az Úr Jézussal, ez mind veszendőbe menni látszott. Pedig ki akarja, hogy gondjai, munkája, sok vesződsége teljesen eredménytelen maradjon?
Ha ránk volna bízva a dolog, milyen könnyen veszne el a mi kezünkön, amit az Úr Jézus az életében művelt, amit tett velünk. Az embernek szüksége van szinte minden nap, hogy a hitét újragondolja, hogy újra meggyőzze magát, hogy hát ez mind valóság, ez mind Istentől jön. Olyan végtelen bizonytalan lábon látszik állni bennünk a hit. Minthogyha valami kacsalábon forgó vár lenne. Olyan megalapozatlannak tűnik sokszor.
Hát a világnak az ellenkező viselkedése láttára, a tudomány láttára, a hatalom láttára, a fogható dolgok láttára a mi hitünk olyan foghatatlan. Hogyha az anyaszentegyház csak ezen a mi emberi ingatagságunkon meg a tanítványok gyöngeségén és vélelmein épülne, már rég elsodorta volna a történelem szele – ha nem lenne ott mögöttünk meg velünk ez a titokzatos, föltámadt Jézus, aki számon tartja minden tanítványát. Számon tartja mindazt a munkát, amit belénk ölt, ahogy szoktuk mondani. Életét ölte belénk! Hogyha ő mindennap nem állna itt velünk, azokkal az Írásokkal, amiket olyan csodás gondviseléssel a kezünkbe adott, az anyaszentegyház kezébe, amelyekből minden nap olvashatunk és végigvehetjük, hogy ez mind, Mózestől kezdve, a prófétákon keresztül, mind Róla szól.
És ő maga fejti ki a szentmisében az Ige istentiszteletében ezeket az Írásokat, mert a pap ilyenkor átadja magát az Úr Jézusnak, hogy Ő szóljon, mikor az evangéliumot olvassuk és halljuk. Mindig föleleveníti a szívünket, hogy egy kicsit az a tűz, a hit úgy kezdjen gerjedezni, parázslani, izzani, hogy mire a kenyér megtörésére kerül a sor, addigra fölismerjük, hogy Ő az. Ő van itt köztünk. Ez az anyaszentegyház titka.
Azt mondja a Szentírás, hogy „megnyílt a szemük”. Mi jut eszünkbe erről? Ugye, Ádám és Éva, mikor a bűn után megnyílt a szemük, de akkor egész másra nyílt meg a szemük: a maguk nyomorúságára, hogy egyedül vannak, hogy meg vannak fosztva Isten kegyelmétől. Már nem szólhatnak az Atyához úgy, mint gyermekek.
Itt egész másként nyílik meg a szemünk: a hit által. Megnyílt a szemük, hogy mindaz, amit ez a Názáreti, a szóban és tettben hatalmas próféta, az Úr Jézus, az igazi, egyetlen próféta mondott és tett, ez mind valóság. Csodálatos valóság, amely az emberi szívet fölizzítja, megváltoztatja.
Mert nézzük csak: az elejét ha összehasonlítjuk a végével, kicserélődtek ezek a tanítványok, egész újjászületve mennek vissza Jeruzsálembe. Ha az Úr Jézus nem volna itt velünk, a mi közösségünkkel, micsoda tűrhetetlen, micsoda keserves lenne ez a közösség! Hogy meg tudnánk egymásnak keseríteni az életet, ha az Úr Jézus mindennap nem találkozna velünk, és nem változtatna át bennünket. Mert ő ismer minket, minden szobát ismer. Tudja, hogy mi történik a szobában, milyen hangon szólunk egymáshoz, hogy próbálunk hatalmaskodni, türelmetlenkedni a másikkal, meg fölényeskedni, hogy „nem érdekel, csak ami én, az történjen, te nem számítasz”. Ez volna a mi hangunk. De aztán jön ez a názáreti Jézus és beszél az illetővel, és egyszer csak csodálkozva látjuk, hogy elmegy és bocsánatot kér a másiktól.
Mert ez a názáreti Jézus az Írásokat megfejtette előtte, és ő ráismert a kenyér megtörésében, és mikor odaértünk a szentmisében, hogy „szívből engesztelődjetek ki egymással,” akkor ez a názáreti Jézus ott valami változást idézett elő. Hogyha ez az Úr Jézus nem volna velünk, akkor mi bizony szétszélednénk, mint a pásztor nélküli nyáj. De így milyen kimondhatatlan jó íze van az együttlétnek, az ünnepeknek! Ahogy úgy szép rendben mindenki maga igyekszik. Elosztódnak azok a kis apró munkák, megoldódnak azok a kérdések, amik a közösség életével kapcsolatban nehézségként merülnek föl.
Olyan végtelen jó ez a názáreti Jézus, a föltámadt Jézus, akire így ráismerünk a magunk közösségén belül is, mert megmondta, hogy „veletek maradok minden nap a világ végéig”. De olyan végtelenül jó az anyaszentegyházzal is, hogy velünk van, a szentatyával, a püspökökkel, az egyes egyházakkal. Most olvastam, hogy Japánban a hithirdetők összedugták a fejüket: „hát ez így nem lesz jó, megmerevedett ez az itteni egyházi élet. Ha valami nem jön, akkor ez így nem fog tovább menni”. És valami jött. Egy páran egy mozgó misszionárius körül elkezdtek valamit. Úgy mondták, hogy „a tettre váltott szeretet”. El is nevezték a kis csoportjukat meg mindazokat a csoportokat, amelyek így aztán gomba módra árasztották el Japánt, „tettre váltott szeretet mozgalmának”. Egyszerre megelevenedett az egész japán egyház. Kiderült, hogy nekik nem sok spekuláció kell, nem rengeteg sok magyarázkodás: ez gyakorlati nép; a szeretet oldaláról tudja megfogni az evangéliumot. És gyönyörű dolgok születnek. Hasonlóan más országokban is.
A mai evangéliumban, a mai ünnepen ez a szép, hogy húsvét vasárnapja után a szemünk előtt ez a velünk levő Jézus jelenik meg. Azt mondja a Szentírás, hogy valami miatt nem ismerték föl, a szemük kötve volt. Nálunk is a szemünk nem látja, de aztán, mikor eltűnik, akkor fölismerjük, a kenyérszegésnél ráismerünk. Hitünkkel megfogjuk.
És örömmel, megerősödve megyünk vissza a mieinkhez, ha elszakadtunk volna a közösségtől; és azok is elmondják, hogy fölismerték. Ezen nyugszik az anyaszentegyház.
A mi közösségünkben ez az esztendő legyen különösen ezé a titoké: hogy felismerjük őt, aki az emberi vonások alapján szétszóródni akaró közösségünket összetartja. Fölismerjük őt mint közösségünknek a központját, titkát, és így igyekszünk élni a mi életünket. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 2,14.22–28
Péter a többi tizeneggyel előlépett, és zengő hangon beszédet intézett hozzájuk: „Zsidó férfiak és Jeruzsálem lakói mindnyájan! Vegyétek tudomásul és hallgassátok meg szavamat!
Izraelita férfiak! Halljátok meg szavamat! A názáreti Jézust az Isten igazolta előttetek a hatalmas csodákkal és jelekkel, amelyeket – amint tudjátok – általa vitt végbe köztetek.
Ezt az embert az Isten elhatározott terve szerint kiszolgáltattátok, és gonosz kezek által keresztre feszítve elveszejtettétek.
Az Isten azonban feloldotta a halál bilincseit és feltámasztotta. Lehetetlen is volt, hogy a halál fogva tartsa,
hisz Dávid mondja róla: Szemem előtt az Úr mindenkor, ő áll jobbomon, hogy meg ne inogjak.
Örül hát szívem és nyelvem énekel, sőt testem is reményben nyugszik el.
Mert nem hagyod a lelkem az alvilágban, nem engeded, hogy rothadás érje Szentedet.
Az élet útját mutattad meg nekem, és örömmel töltesz el színed előtt.
1Pét 1,17–21
Ha Atyának hívjátok azt, aki részrehajlás nélkül ítél meg mindenkit a tettei alapján, éljetek istenfélelemben zarándoklástok idején.
Hisz tudjátok, hogy nem veszendő ezüstön vagy aranyon szabadultatok ki az atyáitoktól rátok hagyományozott értéktelen életmódból,
hanem Krisztusnak, a hibátlan és egészen tiszta báránynak a drága vére árán.
Őt (Isten) előre, már a világ teremtése előtt kiválasztotta, de csak az utolsó időkben jelent meg, miattatok.
Általa hisztek Istenben, aki feltámasztotta őt a halottak közül, és megdicsőítette, hogy hitetek és reményetek Istenben legyen.
Lk 24, 13–35
Ketten közülük még aznap elindultak egy Emmausz nevű helységbe, amely Jeruzsálemtől hatvan stádiumnyi távolságra feküdt.
Az eseményekről beszélgettek.
Ahogy beszélgettek, tanakodtak, egyszer csak maga Jézus közeledett, és csatlakozott hozzájuk.
De szemük képtelen volt felismerni.
Megszólította őket: „Miről beszélgettetek itt az úton?” Elszomorodtak, megálltak.
Aztán az egyik, akit Kleofásnak hívtak, hozzá fordult: „Te vagy az egyetlen idegen Jeruzsálemben, aki nem tudod, mi történt ott ezekben a napokban.”
„Micsoda?” – kérdezte. „A názáreti Jézus esete – felelték –, aki próféta volt, hatalmas tettben és szóban az Isten és az egész nép előtt.
Főpapjaink és a tanács tagjai kereszthalálra ítélték, és keresztre feszítették.
Azt reméltük pedig, hogy ő meg fogja váltani Izraelt. S már harmadnapja annak, hogy ezek történtek.
Igaz, még néhány közülünk való asszony is megrémített minket. Hajnalban kinn jártak a sírnál,
s hogy nem találták ott a testét, azzal a hírrel jöttek hozzánk, hogy angyalok jelentek meg nekik, és azt mondták, hogy él.
Társaink közül néhányan szintén kimentek a sírhoz, és úgy találtak mindent, ahogy az asszonyok jelentették, de őt magát nem látták.”
Erre így szólt: „Ó, ti balgák, milyen nehezen tudjátok elhinni, amit a próféták jövendöltek.
Vajon nem ezeket kellett elszenvednie a Messiásnak, hogy bemehessen dicsőségébe?”
Aztán Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta nekik, amit az Írásokban róla írtak.
Közben odaértek a faluhoz, ahová tartottak. Úgy tett, mintha tovább akarna menni.
De marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik, és a nap már lemenőben van.” Betért hát, és velük maradt.
Amikor az asztalhoz ültek, kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte s odanyújtotta nekik.
Ekkor megnyílt a szemük s felismerték. De eltűnt a szemük elől.
„Hát nem lángolt a szívünk – mondták –, amikor beszélt az úton és kifejtette az Írásokat?”
Még abban az órában útra keltek, s visszatértek Jeruzsálembe. Ott együtt találták a tizenegyet s társaikat.
Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.
Erre ők is beszámoltak az úton történtekről, meg arról, hogyan ismerték fel a kenyértöréskor.
