Május 22., húsvét ötödik vasárnapja (A egyházi év) (1981)
Krisztusban kedves testvérek!
Ez a kérés, amivel Fülöp fordul az Úr Jézushoz, hogy „mutasd meg nekünk az Atyát!”, sokkal nagyobb jelentőségű, mint első hallásra az ember gondolná. A mi korunkban még egy külön sajátos értelme is van ennek a szónak, ennek a kérésnek, mert a mi korunkat úgy jellemzik a szociológusok, hogy az atyaszerep lassan elcsökevényesedik, eltűnik a társadalomból. Az igazi tartalma is elvész. Atya nélkül nőnek föl tulajdonképpen a gyermekek, sok-sok esetben ez lett a jellemző. Atya nélküli kor vagyunk. A férjek nem érnek rá arra, hogy édesapák legyenek. Lassan nem is tudják, hogy mit jelent ez, hogy kell ezt érteniök. Az öntudatukat is, az atyaöntudatukat is elvesztik lassan. József Attila mondja, hogy „nincsen apám, se anyám.” De utána hozzáteszi, odatartozik következetesen, hogy „se Istenem, se hazám.” Ilyen értelme is van ennek a szónak most, ennek a kérésnek, hogy „mutasd meg nekünk az Atyát!” Mert mélységes igénye van minden gyermeknek, de minden embernek is, hogy atyát lásson, atyát ismerjen. Atya nélkül se előre, se hátra nem látunk, nincs világosság előttünk, nincs értelem az életben.
Ez az Atya az emberiség életében tőlünk teljesen függetlenül itt található. Atya és férj a tekintélyt a szeretettel egybekapcsolva képviseli az emberiség előtt. Ez az igazi értelme ennek a valóságnak. És mint ilyen, a tekintély és a szeretet egybekapcsolója indítja el az életeket, az utódok sorát. Ezt jelenti atyának lenni. Közösséget így alkot az Atya. Nélkülözhetetlen szerepe van az Atyának a közösségalkotásban.
De azzal, hogy ilyen tényszerűen itt van az emberiségen belül ez a valóság, hogy Atya, ezzel még nincs megoldva a végső létforrása annak, hogy Isten számunkra Atya. Az ember nem látja ezt olyan világosan, olyan természetszerűen, hogy Isten Atya is, vagy hogy a mi Atyánk. Mert természetes módon a mi emberi létünk a teremtésre vezet vissza. A teremtés alapján pedig még nem világos az, hogy Atya is az Isten.
Tehát igen hosszú út vezet addig, míg az ember előtt tisztázódik, hogy Isten ténylegesen Atya is, nem csak Teremtő, és tisztázódik, hogy hogyan Atya, hogyan vezethető vissza a mi létünk, gyermeklétünk az Istenre, mint Atyára.
A Szentírásban is, a Teremtés könyvében – ahol leírja, hogy indul az ember élete – elsősorban a teremtés bontakozik ki, és csak nagyon-nagyon odafigyelve, a későbbi kinyilatkoztatás során kezdjük észrevenni, hogy azért ott van valami többlet is, hogy a Teremtés könyvének leírása éppen mutatni akarja, hogy mi többek vagyunk Istennek, mint teremtmények. Mert lehorgonyoz Isten az embernél. Attól fogva, hogy megteremti, az ember alkotja fő gondját. És a leírásból azt is látni, hogy egészen olyan szavakkal jellemzi a Szentírás Istennek a viselkedését a megteremtett emberrel szemben, amelyek a szülőkre jellemzőek. Hogy kertet ültet neki, figyeli, tilalmat ad neki, hogy ezt ne tedd, ezt tedd, meg azt mondja: saját képére és hasonlóságára alkotta az embert. És az egész további kinyilatkoztatás során is így jellemzi a Szentírás a viszonyt Isten és az ember között.
De hogy mi alkotja az alapját annak, hogy mi Atyának mondjuk Őt és hogy Ő gyermekeinek tart minket, ez nem olyan világos, és ez nagyon lassan tárul föl a kinyilatkoztatás során.
A választott népben Ábrahámhoz kapcsolódik egy lépés, amellyel közelebb jut ehhez. Ábrahámot tartják a zsidók atyjuknak. Valóban. A zsidó nép fajilag Ábrahámra vezethető vissza. Gondosan követik a nyomokat, az utat, és először azokat tartják igazán a népükhöz tartozóknak, akik fajilag Ábrahám leszármazottjai. De lassan elkezd bennük világosodni az, amit Szent Pál apostol aztán tisztáz, hogy van egy más atyaság is. Éppen Ábrahámmal kapcsolatban. Azok Ábrahámnak igazi gyermekei, akik Ábrahámnak a hitét birtokolják. Valami módon átszármazik beléjük Ábrahám rendíthetetlen hite a Megváltó jöttében. Az Úr Jézus ezt úgy mondja, hogy „tud Isten kövekből is fiakat támasztani Ábrahámnak”. Vagyis nem a faji leszármazás alapján létezik csak atyaság, hanem van egy másik atyaság is.
Itt most már – mikor ide eljutott a zsidóság, legalább a legkiválóbb képviselőiben –, most már bejöhet a nagy kinyilatkoztatás, Isten föltárhatja azt, hogy milyen alapon vagyunk mi az Ő gyermekei, és hogy hogyan Atya Ő. Ez a kinyilatkoztatás az Úr Jézus nagy kinyilatkoztatása. Aki nem annyira mondva, mint inkább az Ő egyedülálló viszonyába betekintést engedve, az Istenhez való viszonyába, az Atyához való viszonyába betekintést engedve tárja föl, hogy Isten lényege szerint Atya, Aki Őt, az egyetlen Fiát öröktől mondja, a „kezdettelen Valaki” az Istenben az Atya, a Fiában lett kezdetté, örök kezdetté. De a Fiában van az egyetlen örökkévalósága, jövője – ha szabad ezt mondani –, az Atyának mindene a Fia, Akivel egész valóját közli. Isten a Fiú – és az Atyával egylényegű. „Én és az Atya egy vagyunk.” Ez az az óriási kinyilatkoztatás, amely föltárja a dolgoknak azt az oldalát, hogy Isten Atya. Tehát lényege szerint, elválaszthatatlanul Atya, mert elválaszthatatlan tőle a Fiú is öröktől.
Most aztán következik még a második nagy lépés: hát mi hogy vagyunk gyermekei?
Ezt is föltárja az Úr Jézus és ezt is elsősorban a viselkedésével, azzal, hogy annyira halálosan szeret bennünket, és egy velünk.
Az Úr Jézus második nagy kinyilatkoztatása ez: ez az egysége velünk, ez a teljes azonosságvállalás. A természetünket vállalja, a vétkeinket vállalja, jót, rosszat, mindent egyaránt megoszt velünk, eljegyzett bennünket örökre. Éspedig nem csak egyeseket, hanem az egészet egybegyűjti, egy Egyházba kapcsolja, egyként kezeli, és a szerelmével visz be bennünket az Atyai házba. Jézus Krisztusban van a gyermekségünk titka, hogy Atyának mondhatjuk vele ilyen értelemben az Atyát, és így van helyünk vele öröktől az Atyai házban.
Ha mondjuk, hogy „Mi atyánk!”, akkor emögött ez az értelem van: Jézus Krisztus kimondhatatlan szeretetében – ahogy minket önmagával egy testté kapcsol, egy vérrel hat át, egy lélekkel hat át – vagyunk mi kedvesek az Atya előtt, megtisztítottak, az örökre szeretettek, az örökségbe bekapcsoltak, akik Isten örök jövőjében részesülünk.
Ezért olyan nagy jelentőségű az, hogy „Mutasd meg nekünk az Atyát!”
Az Úr Jézusnak ez volt az egyetlen nagy tette és működése: hogy megmutatta az Atyát. Az Atyát mint irgalmas Istent, aki még a tékozló fiakat is Benne, a Fiúban magához öleli, Akinek gondja van ránk, Aki azokat, akik látják a Fiút. A Fiút látni azt jelenti, hogy hinni Benne, nem csak úgy egyszerűen valami elméleti módon, hanem hinni, hogy szeret, hinni valóságosan átélve, pillanatról pillanatra tudva, hogy ilyen szeretetbe tartozom én bele, hogy a Fiú szeretete ennyire átfog engem egészen addig, míg egy vagyok vele és egy leszek az Atyával is, és részt veszek az Atya örök életében.
Mérhetetlen nagy dolog azért ez, hogy „aki engem lát, az látja az Atyát.” Csakis az láthatja meg az Atyát – és látni ugye annyit jelent, mint hinni az Atyában –, aki engem lát, aki bennem hisz. Más út arra, hogy az Atyában higgyünk, vagyis lássuk az Atyát, nincs.
Ezért mindenünk kell az Úr Jézus. És az Ő szeretete. És ezért egyetlen nagy föladatunk, hogy az Úr Jézusba épüljünk – ahogy Szent Pál mondja: belegyökerezzünk, azonosak legyünk mi is Vele! Vállaljuk az Ő ügyét, annak minden részletét! Az Ő vonásait öltsük magunkra! Mert soha nem hagyhatjuk abba ezt a szívós, odaadó törekvést, hogy bennünk a Fiú látszódjon. Aki minket lát, az lássa a Fiút, Jézus Krisztust, Akinek tagjai vagyunk! Nem tűrhetünk magunkban olyan vonást soha, ami nem egyezik az Úr Jézussal. Nem törődhetünk bele semmi hibánkba! Óriás föladat rejlik ebben. Hogy mi látjuk a Fiút, és a Fiún keresztül az Atyát.
Azért ez a vasárnap – az Atya vasárnapja – legyen alkalom nekünk arra, hogy ezt a kapcsolatunkat megvizsgáljuk, a gyermeki kapcsolatunkat kitisztogatjuk, és fakadjon föl bennünk az élő forrás, az ima kiapadhatatlan forrása, amit az Atyához való viszonyunk jelent, és jelent a gyermekségünk tudata, és az a folytonosan áramló beszéd, ami kell, hogy a gyermek és az Atya között ott legyen. Amiből kiindulva aztán a többi forrás is nyílik a lelkünkben a Fiúhoz és a Szentlélekhez. Ujjongó forrás, örömmel teli, élő vízforrás, az örökkévalóságra szökellő forrás, hálával, de erővel, reménnyel, erővel és életalakító kegyelmekkel teli forrás az, ami így fakad bennünk Jézus Krisztus által. Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 6,1–7
Ez idő tájt, hogy a tanítványok száma egyre nőtt, zúgolódás támadt a görögök közt a zsidók ellen, hogy a mindennapi alamizsnaosztáskor az ő özvegyeiket háttérbe szorítják.
Ezért a tizenkettő összehívta a tanítványokat: „Nem volna rendjén, hogy elhanyagoljuk az Isten szavát, s az asztal szolgálatát lássuk el.
Testvérek, ezért szemeljetek ki magatok közül hét jó hírben álló, Lélekkel eltelt bölcs férfit. Ezeket megbízzuk a munka irányításával,
mi meg majd az imádságnak és az Ige szolgálatának szenteljük magunkat.”
Tetszett a javaslat az egész közösségnek, és kiválasztották Istvánt, ezt a hittel és Szentlélekkel eltelt férfit, aztán Fülöpöt és Prohórust, Nikánort és Timont, Parmenászt és Miklóst, az antióchiai jövevényt.
Az apostolok elé állították őket, azok imádkoztak és rájuk tették kezüket.
Az Úr szava terjedt, úgyhogy a tanítványok száma igen megnőtt Jeruzsálemben, még a papok közül is tömegesen hódoltak a hitnek.
1Pét 2,4–9
Akihez járultatok, az élő kőhöz, amelyet – bár az emberek elvetettek – Isten kiválasztott és megbecsült,
és magatok is, mint élő kövek, épüljetek lelki házzá, szent papsággá, hogy Istennek tetsző lelki áldozatokat ajánljatok fel Jézus Krisztus által.
Ezért van benne az Írásban: Lám, kiválasztott, becses szegletkövet rakok le Sionban. Aki hisz benne, az nem vall szégyent.
Nektek tehát, mivel hisztek benne, dicsőségetekre válik, a hitetlenekre ellenben ez vonatkozik: „Az a kő, amelyet az építők elvetettek, szegletkő lett”, a botlás köve és a botrány sziklája:
megbotlanak rajta, mert nem fogadták el hittel a tanítást, amelyre meghívást kaptak.
Ti azonban választott nemzetség, királyi papság, szent nemzet, tulajdonul kiválasztott nép vagytok, hogy annak dicsőségét hirdessétek, aki a sötétségből meghívott benneteket csodálatos világosságára.
Jn 14,1–12
Ne legyen nyugtalan a szívetek! Higgyetek az Istenben és bennem is higgyetek!
Atyám házában sok hely van, ha nem így volna, megmondtam volna nektek. Azért megyek el, hogy helyet készítsek nektek.
Ha aztán elmegyek, és helyet készítek nektek, újra eljövök, és magammal viszlek benneteket, hogy ti is ott legyetek, ahol én vagyok.
Hisz ismeritek oda az utat, ahová megyek.”
Erre Tamás azt mondta: „Uram, nem tudjuk, hova mégy, hát hogy ismerhetnénk az utat?”
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet – válaszolta Jézus. – Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.
Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek, de mostantól fogva ismeritek és látjátok.”
Erre Fülöp kérte: „Uram, mutasd meg nekünk az Atyát, s az elég lesz nekünk.”
„Már oly régóta veletek vagyok – felelte Jézus –, és nem ismersz, Fülöp? Aki engem látott, az Atyát is látta. Hogy mondhatod hát: Mutasd meg nekünk az Atyát?
Nem hiszed, hogy én az Atyában vagyok s az Atya bennem? A szavakat, amelyeket hozzátok intézek, nem magamtól mondom, s a tetteket is az Atya viszi végbe, aki bennem van.
Higgyétek, hogy én az Atyában vagyok, s az Atya bennem. Ha másképpen nem, legalább a tetteimért higgyétek.
Bizony, bizony, mondom nektek: Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek.
