Május 29., húsvét hatodik vasárnapja (A egyházi év) (1981)
(Most már igazán látom, hogy öregszem. Elvittem a magnót. Föltettem a mikrofont magam elé. És a gépet nem kapcsoltam be. Most mondom rá valamennyire Húsvét 6. vasárnapjának a mondanivalóját.)
Abból indultunk ki, hogy az Úr Jézus szavai közül a vigasztaló szó érint bennünket most a legjobban. De ha az Úr Jézus Vigasztalóról beszél, akkor biztosan tudja jól, hogy bennünk meg szomorúság tud tanyát ütni. Egész birodalma van a szomorúságoknak a Földön.
Már a kisgyerek is mily keservesen tud sírni! Ugye? Aztán szájába dugnak egy cuclit, vagy kezébe adnak egy csörgőt, vagy pedig visszaadják a játékát, és megnyugszik. Elfelejti a szomorúságát, pedig az igazi sírnivaló oka a gyereknek is, a csöppségnek is a szeretetszomj. Az hiányzik neki.
Utána a fiatalok. Milyen kétségbeesetten szomorúak tudnak ezek lenni! Futólag legalább. Időnként, egészen az öngyilkosságig. Úgy beszűkül a látóhatáruk, hogy nem látnak semmi vigasztalót az életben. Aztán elmúlik a hangulat, a pesszimista világfájdalom, az önsajnálás, és túljutnak a szomorúságon.
A fölnőttek? A fölnőttek szomorúsága egészen sajátos. Férfiak! Annyira szomorúak és elkeseredettek tudnak lenni, hogy egy-egy dühükbe, egy-egy érdekükbe, egy-egy ideológiába be tudnak zárkózni kétségbeesetten és a Föld felszínét el tudják árasztani a maguk gyűlöletével, butaságával, keserűségével, dühével, szomorúságával. Háborúig tudnak szomorúak lenni, és szomorúságot okozni és terjeszteni. A fölnőttek szomorúsága a legveszedelmesebb. Mert ki tudják dobni magukból az egész Föld fölszínére. Éppen a távközlési eszközökkel is, aminek a vasárnapja ma van.
Az öregek szomorúságát mi már ismerjük. Mikor be akar lopakodni belénk, az utolsó sejtünkbe is egy sajátos végső szomorúság, ahogy érezzük, hogy vissza kell adnunk mindenünket, amink van, az érzékeinket, hallásunkat, látásunkat, gondolkozásunkat is. Itt maradunk árván, magunkban, dideregve, fázva, a végső szomorúság akar bennünket a markába kaparintani. Akarna, ha hagynánk. Még magunkat is, a végső, didergő magunkat is fenyegeti egy kioltódás, amint egy gyertya kialszik, vagy elkoppintják.
Mi is az a szomorúság?
Valaminek a hiánya telepszik ránk. És aszerint, hogy minek a hiányáról van szó, és mennyire elérhetetlen, mennyire megváltoztathatatlan ez a hiány, aszerint alakul a szomorúságok sora és fokozatai. És természetesen azért a belső látás és világosság szerint is, hogy vajon a hiányzó dolgok között tudunk-e különbséget tenni, van-e elég tág látókörünk, hogy kis hiány és nagy hiány között különbséget tudjunk tenni? Hogy egyik hiányért egy más meglevő, megnyerhető jóval ki tudjuk-e egyensúlyozni magunkat? Van-e látásunk arról, hogy olyan jók is vannak, amelyekben bennfoglaltatik az alattuk levő javak egész körének, rétegének a pótlása. Az Úr Jézus nagyon jól tudta azt, hogy vannak ilyen fokozatosan gazdagodó, tömörebb javak, és Ő nagyon jól tudta, hogy ezek a döntőek, ezeknek a megszerzése. Ő ismerte az ember szomorúságának a végső okait, amit a Teremtés könyve leír.
Tudom, kis katekizmusunkban volt ott jobbra vagy balra fönn egy kép: Ádám és Éva kezükbe temetett arccal zokognak a nagy veszteségen, ami érte Őket, amit okoztak maguknak; a paradicsom vesztén, az Isten vesztén sírtak. Az Úr Jézus is tudja, hogy itt a mi végső szomorúságunknak az oka.
És ezeknek a visszaadására ment Ő rá, mikor elkezdte működését. Ezért kergette ki a gonoszt az emberből. És a következményeket, a bűnök következményeit, a betegségeket, bajokat, bénaságot, vakságot, süketséget.
Ő maga volt a javak összessége. Minden hiányunk pótlása. A mostani állapotunk szerint Jézus Krisztusban, az Ő emberségén át a miénk, Benne vigasztalódunk meg, Ő a mi vigasztalásunk valójában. És amikor más Vigasztalót ígér, a Szentlelket, akkor is tulajdonképpen arról van szó, hogy az Ő fizikai, emberi létének az elvesztésén búsuló apostolokat azzal vigasztalja, hogy olyan ajándékot ad Nekik a Szentlélek ajándékában, jöttében, hogy az Úr Jézus magasabb rendű jelenlétét biztosítja Nekik. Az egyetemes hozzáférhetőségét minden ember számára. Hogy Jézushoz hozzáférhetnek. Szomorúak, bűnösök, sánták, fogyatékosak, örvendezők, szomorúak egyformán. A vigasztaló Szentlélek mindenre megtanít minket, amit Jézus mond. A Szentlélek vigasztalása az, hogy Jézushoz vezet minket.
Vegyük tudomásul, kedves jó testvéreim, hogy Jézus igazán a mi Vigasztalónk, akihöz minden bajunkkal odamehetünk. Mi ezt itt nagyon jól tudjuk.
Kedves testvérek!
A mi házunkban azért van béke, azért van öröm, mert mi ismerjük az Úr Jézusnak ezt a vigasztalását, hogy Ő az öröm és boldogság, Aki minden más, minden alacsonyabb rendű vigasztalásért kárpótol minket. Százannyit nyerünk Benne, testvérekért, földekért, ruháért, minden jóért.
Drága jó testvéreim!
Legyen is ez a hála, vigasztalás otthona! Ne szomorítsuk meg egymást semmi áron és soha! És a szomorító dolgokat, hibákat, megszólásokat ne mondjuk tovább, hanem mondjuk tovább, adjuk tovább azt, ami igazán a mi vigasztalásunk, örömünk! Egymásnak is, meg innen a házunkból is sugározzék szét tovább! Tartsuk meg az összeköttetést, a kapcsolatot – amennyire tudunk még írni – a rokonainkkal, fogadjuk Őket! Menjünk, ha tehetjük!
És imánkkal áradjon innen ki az evangélium öröme. A tömegközlés eszközeit is – amennyire tudjuk – vegyük igénybe. Egy-egy füzetke, egy-egy pár sor vagy levél vigye a mi örömünket, vigasztalásunkat tovább!
És mindig merítsünk a vigasztalás forrásaiból! Mindig merítsünk az Oltáriszentségből! A Szűz Anyától, örömünk okától! Ámen!
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 8,5–8
Így Fülöp Szamaria városába került, s ott hirdette Krisztust.
A nép hallva és látva a csodákat, amelyeket tett, egyöntetűen figyelemmel hallgatta.
Mert sok megszállottból – hangosan kiáltozva – kiment a tisztátalan lélek, és sok béna meg sánta meggyógyult.
Így nagy volt az öröm ebben a városban.
1Pét 3,15–18
Urunkat, Krisztust szentül tiszteljétek szívetekben, legyetek mindig készen rá, hogy mindenkinek megfeleljetek, aki csak kérdezi, mi az alapja reményeteknek.
De ezt szelíden, tiszteletet tanúsítva és jó lelkiismerettel tegyétek, hogy akik Krisztusban való szép életetekért elhíresztelnek benneteket, a rágalmaikkal szégyenben maradjanak.
Jobb ugyanis, hogy ha az Isten úgy akarja, akkor inkább a jótetteitekért szenvedjetek, mintsem gonoszságaitokért.
Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy az Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de a lélek szerint életre kelt.
Jn 14,15–21
Ha szerettek, tartsátok meg parancsaimat,
én meg majd kérem az Atyát, és más vigasztalót ad nektek: az Igazság Lelkét, aki örökké veletek marad.
A világ nem kaphatja meg, mert nem látja és nem ismeri. De ti ismeritek, mert bennetek van és bennetek marad.
Nem hagylak árván benneteket, hanem visszajövök hozzátok.
Rövid idő, s a világ nem lát többé, ti azonban láttok, mert én élek, és ti is élni fogtok majd.
Azon a napon majd megtudjátok, hogy Atyámban vagyok, ti bennem, s én bennetek.
Aki ismeri és teljesíti parancsaimat, az szeret engem. Aki szeret engem, azt Atyám is szeretni fogja. Én is szeretni fogom, és kinyilatkoztatom magam neki.
