Augusztus 7., évközi tizenkilencedik vasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves testvérek!
Megüti az embert az evangélium hallott részében, az elején, az a szó, hogy kényszerítette őket. A magyar fordító nem is ezt a szót használja, hanem: fölszólította tanítványait, hogy lépjenek be a csónakba. Nem fölszólította van, hanem kényszerítette! Anankadzein. Ananké, az a ’muszáj’, a ’kényszer’. Kényszert alkalmazott.
Hogy hogyan tette ezt az Úr Jézus? Ahogy kényszeríteni szoktunk valakit: nem hagyunk neki módot, alkalmat, hogy ellenkezzen. Az akaratunk erejével rajta vagyunk, hogy okvetlenül tegyen meg valamit. Az Úr Jézussal kapcsolatban ez a szó nem is fordul elő máshol az evangéliumban, csak itt. Látni, hogy az Úr Jézus itt megrendez valamit. Mint ahogy Illésnél megrendezi Isten azt a jelenetet, amelyben Illés előtt föltár sok mindent. Talán éppen a történelemnek az értelmét is.
Mint ahogy itt is Máté evangélista ezen a tanítványok által megélt jeleneten keresztül. Látni a leírásból is, hogy sokkal többet akar mutatni, mint pusztán csak a jelenetet. Máté evangélista itt egy hatalmas képet ad ezen a jeleneten keresztül az egyház egész életéről, az egész történelem hátteréről.
Vannak a mi életünkben is hasonló jelenetek. A mi életünket is példázza ez a kép. Vannak ilyen kényszerek az életünkben.
Maga az, hogy lettünk. Az egy ilyen nagy kényszer. Kényszerített bennünket Isten arra, hogy tengerre magyar! Bedobott az életbe, mint az egzisztencialista filozófusok, Sartre, Camus mondják, és ragadják meg ezt a mozzanatot a valóságból, hogy az ember tulajdonképpen bele van kényszerítve, bele van dobva ebbe a különös, viharos valóságba. És nem volt választás. És még ezen belül is, nem sok választás van, mikor kitör egy-egy vihar. Abba bele vagyunk kényszerítve. A második világháborúra gondoljunk csak vissza, meg a frontra, meg a többi eseményre!
Hogy miért van ez így? Ez az Úr Jézus titka. Teremtő Istenünk titka, ez az ő szuverén akarata. Akitől kiindul ez a furcsa kényszer. Ő szabadon cselekszik, szabadon teremt, megvált, szeret minket, és biztos, hogy a kényszer mögött Isten szeretete van, amellyel ő minket abban a nagyszerű valamiben, boldogságban, teljességben akar részesíteni. Beemelni, fölvinni, át a tengeren, a túlsó partra, amiben ő él. S a végén majd hálát adunk neki, hogy kényszerített.
Milyen nehéz azoknak a testvéreinknek, akik nem tudják, hogy mi van a kényszer mögött! Hogy Isten szeretete van a kényszer mögött, s nem értik az élet értelmét. Azt mondja az evangélium, hogy mikor már sok stádiumnyira voltak a tengeren, a tavon, azt a kis tavat úgy élték meg, mint a tengert. Mi is, akik már sok stádiumnyit megtettünk: nem is tudjuk, mennyi van még hátra a túlsó partig. Már azért a nagyobbik részt megtettük a viharban. Még mi fog jönni? Még vihar jön. Csak a végén éljük meg azt, hogy Jézussal találkozunk.
Igen, az egyház képét rajzolja meg itt Szent Máté. Ezt a viharos tengeren hánykolódó csónakot, az ellenszelet, a tanítványok küszködését kiegyenlíti a másik képpel: ott van a parton, a hegyen az imádkozó Jézus.
Azóta is az egyház képe ez. Mindig vannak az egyházban, már nem is egyedül Jézus, hanem imádkozó, szemlélődő hivatások, akiknek az a hivatása, hogy Jézussal együtt, szinte hogy őrködjenek az egyház élete fölött, hogy imádkozzanak.
Ugye milyen rejtelmes dolog az imának az ereje? Az imának az erejében áll fönn ez az emberiség, ez az egész helyzet. Az ima a titka. Az imán keresztül egy csodálatos összeköttetés létesül, a messze a tavon kint küszködők között, meg Jézus között. Ők is gondolnak Jézusra, meg Jézus is gondol rájuk. Összeköttetésben van a kettő. Mint a repülőgépek a földdel. Állandó kapcsolatban vannak. Mikor a kapcsolat megszakad, akkor már baj van. A hajók is a tengeren, meg a tengeralattjárók mind ilyen rádióösszeköttetésben vannak a támaszponttal.
Mi hogy állunk ebből a szempontból? Minden nap megvan a kapcsolatunk az Úr Jézussal. Ez a szentmise is egy ilyen kapcsolat. A benyomás az, mintha Jézus külön volna, egyedül, meg mi is külön volnánk. De nem: „Veletek maradok minden nap.” Éppen a küzdelmekben, mikor fokozódnak a küzdelmek; ki tudja, mi jön már egy hét múlva… Mikor fokozódnak a küzdelmek, akkor közeledik Jézus.
Az egész kérdés mögött a hit csillan fel Máté leírásában: „kicsinyhitűek”. Először azt hiszik a közeledő Jézusról, hogy fantazma. Pedig Jézus valóság most is. Az élő, a hegyen imádkozó, a tőlünk bizonyos szempontból mégis csak külön levő Jézus.
Szent Pál megrajzolja, hogy mennyire valóság, hogy közülük való test szerint. A népéből. Azért is szereti a népét annyira, hogy kész volna maga távol lenni Jézustól. De milyen ellentmondás! Azért szereti népét, mert közülük való Jézus, az áldott Isten. Nem fantazma! Test és vér az oltáriszentségben! Nem fantazma! Éppen a viharokban, mikor már valami fenyegeti az embert – egy betegség –, akkor ébred rá az ember, hogy Jézus valóság! Nem fantazma!
A közeledő Jézus azt mondja Péternek: Jöjj, szállj ki a csónakodból, a biztos helyedből!
Isten Illésnek is azt mondja: Gyere elő a barlangodból, ahová bújtál!
Az embernek elő kell jönnie a maga kis világából! Akkor győződöm meg leginkább, hogy Jézus valóság, és nem fantazma, amikor már süllyedek, a kezemet nyújtom, és megfogja a kezemet.
Hányszor megfogta már életünkben az Úr Jézus a kezünket a legnehezebb körülmények között!
Azután belép a csónakba. Ezt élték meg az apostolok a föltámadás után. Az Úr Jézustól először féltek ott is. Azt hitték a jelenésre, hogy fantazma. De aztán vele együtt ettek és ittak.
Ahogy látták őt szenvedni, meghalni, látták, hogy ugyanolyan valóságos föltámadottan is, és akkor lesz nagy csöndesség. Mikor meggyőződünk az Úr Jézus valóságáról, a föltámadott Jézuséról is, az értünk meghalt Jézuséról is, szeretetének a valóságáról, akkor költözik be a béke hozzánk. Jézus be akar lépni mindnyájunkhoz.
Jézus arra akar vezetni bennünket, hogy fölfedezzük, hogy ő együtt van velünk. Ő énbennem, én bennük. Ti énbennem, én tibennetek. Ez a béke titka: együtt Jézussal.
Már ne bántson bennünket semmi vihar. Így érjünk a partra, hogy Istennek az a kényszere, amely elindította ezt a teremtést, föltáruljon előttünk a végső értelmében, hogy micsoda csodálatos kényszer ez, hogy megérte a vihar, hogy van értelme. Mert az a nagy csöndesség, az a nagy béke nem valami üres béke, hanem tele van csodálatos ízekkel, hangokkal, beszéddel! Az imánkban is erre törekedjünk! Ne sokat beszéljünk! Az imában ne mondjunk végtelen szövegeket, hanem maradjunk csöndben! Ízleljétek és lássátok az Urat, hogy milyen telített most már ez a csönd nekünk, amelyben az Úr Jézussal találkozni lehet!
Abban a szellőben, abban a csöndben van Isten. Abból a csöndből, abból a nagy végső békességből mi is kiérezzük majd Őt. Észre fogjuk venni Őt, mert az a döntő. Illésnek is, az apostoloknak is mindnyájunknak, hogy megtaláljuk, szólhassunk hozzá, hogy vele lehessünk örökre.
Függelék – a szentmise olvasmányai
1Kir 19,9a. 11–13a
Bement egy barlangba és ott töltötte az éjszakát.
Az Úr erre azt mondta: „Menj, és a hegyen járulj az Úr színe elé!” S lám, az Úr elvonult arra. Hegyeket tépő, sziklákat sodró, hatalmas szélvész haladt az Úr előtt, de az Úr nem volt a földrengésben.
A földrengés után tűz következett, de az Úr nem volt a tűzben. A tüzet enyhe szellő kísérte.
Amikor Illés észrevette, befödte arcát köntösével, kiment, és a barlang szája elé állt.
Róm 9,1–5
Igazat mondok Krisztusban, nem hazudom. Tanúskodik mellettem lelkiismeretem a Szentlélekben.
Nagy a szomorúságom és állandó a szívem fájdalma.
Inkább azt kívánnám, hogy magam legyek átok alatt, távol Krisztustól, testvéreimért, a test szerint népemből valókért,
Izrael fiaiért: övék az istenfiúság, a dicsőség, a szövetségek, a törvényadás, az istentisztelet és az ígéretek.
Övéik az atyák, és test szerint közülük származik Krisztus, aki mindenek fölött való, mindörökké áldott Isten, Amen.
Mt 14,22–33
Ezután nyomban szólt a tanítványoknak, szálljanak bárkába, és evezzenek át a túlsó partra, addig ő hazaküldi a népet.
Miután hazaküldte, fölment a hegyre, hogy egyedül imádkozzék. Közben besötétedett, s ő ott volt egymagában.
A bárka már jó pár stádiumnyira járt a parttól, hányták-vetették a hullámok, mert ellenszél fújt.
Éjszaka a negyedik őrváltás idején a víz tükrén elindult feléjük.
Amikor a tanítványok észrevették, hogy a vízen jár, megrémültek. „Kísértet!” – mondták, s félelmükben kiabáltak:
Jézus azonban megszólította őket: „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!”
Erre Péter így szólt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy odamenjek hozzád a vízen!”
„Gyere!” – felelte. Péter kilépett a bárkából és elindult Jézus felé a vízen.
Az erős szél láttára azonban megijedt, és amikor merülni kezdett, felkiáltott: „Uram ments meg!”
Jézus kinyújtotta a kezét és megfogta. „Te kishitű – vonta kérdőre –, miért kételkedtél?”
Amikor beszállt a bárkába, a szél nyomban elült.
Akik a bárkában voltak, leborultak előtte, és megvallották: „Valóban Isten Fia vagy!”
