Augusztus 28., évközi huszonkettedik vasárnap (A egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
Hallani többször az életünk során emberektől: „ha én ezt tudom, nem házasodtam volna meg, vagy nem választottam volna ezt a pályát”, és így tovább.
Eszembe jut egy kisdiákkori élményem. Kirándulni hívtak, jó társaság verődött össze, föl a Naszály-hegyre. Hát addig nem tettem olyan nagyobb erőfeszítéssel járó utat, az volt az első ilyen komolyabb út és egy meredek oldalon mentünk föl a hegyre. Tudom, magamban én is azt mondtam, hogy ha én ezt tudom, nem is jöttem volna el a kirándulásra. De aztán… visszafordulni szégyelltem már, mentem velük, izzadva föl a napsütésben, a meredek oldalon. De mikor fölértünk, akkor még volt a hegyen egy olyan gerendákból összerótt, jó magas, 24 méter magas kilátótorony, fölmentünk a kilátótoronyba. Az a látvány! Akkor magamban visszavontam a kishitűségemet: bizony érdemes volt eljönni. Lehetett látni ugye azokat a falvakat, ahol én is születtem, és összefüggésben az egész vidéket, akkor tárult elém először a környezet, ahol kezdtem az életet, és a Dunának a szalagja, meg a Duna-kanyar ott végig látszott. Gyönyörű idő volt.
Valahogy az életünkre is érvényes egy kicsit ez az élmény. Vannak olyan időszakok, amikor talán azt gondoljuk, hogy ha én ezt tudom, nem jöttem volna el a kirándulásra.
Gondoljunk arra a több tízezer szerzetesre, papra, akik főleg a nyugati kultúrszinten élő nemzetekben jutottak el ide, hogy mikor a hivatásukat kezdték, akkor talán az jelentette a színvonalat, az érvényesülést. Imponáló volt papnak, szerzetesnek lenni, hatalmas intézetek, nagyszerű működési tér, még a kórházi ápolási is valahogy az emberek megbecsülésével járt.
És utána változott egyet a világ, és nálunk azokat a szép intézeteket mások használják, mások töltik be azt a szép munkateret. Minket pedig úgy félretettek, nem köllünk, elmegy az élet nélkülünk is, sőt az a látszat, hogy most végre igazán gátlástalanul, akadálytalanul lehet élvezni a kultúrát, a technika vívmányait. Nyugaton hasonló lehetett az élménye sok szerzetesnek és papnak. Mikor beléptek, akkor még küzdöttek gazdasági válsággal, nehézségekkel, most pedig micsoda föllendülés, micsoda előnyöket jelent a nyugati életszínvonal. Beutazhatják az egész világot, rengeteg lehetősége a szórakozásnak és így tovább. És ki is mondták sokan, sok tízezren: becsaptál, Uram! Ha én ezt tudom! És változtattak is, és mentek a világ után.
Csak kérdés, hogy nem most lettek-e becsapottak. És azt hallani, hogy sokan rájönnek, hogy bár jobban rászedtél volna, Uram, engem, hogy nem engedtél volna, hogy becsapjon a világ. Ez az emberi gondolkozás.
Jeremiás valami ilyesfélét élt meg szintén az életében. Érzékeny lelkű ember volt és vállalta, oda akarta magát adni Istennek, és Isten kiválasztotta. De mikor jött az emberek hálátlansága, a király is elégette a beszédei kéziratát, letartóztatták a templomban, később aztán ciszternába vetették. Úgyhogy fölébredt benne, hogy rászedtél engem, Uram, hisz amit vállaltam, az nem érvényesüléssel jár, nem nagyszerű prófétai szerep, hanem félrelöknek és kinevetnek.
Szent Pálnál már más hangot hallunk a Szentleckében: ő már igazi rászedett. Engedte magát, hogy az, akit ő üldözött, az üldözze őt, és elfogja. És szívesen lett rabja az Úr Jézusnak, a keresztre feszítettnek. Nem lett megosztott ember, mert ami nehéz, az tulajdonképpen a törés megélése. Ha megosztottak lennénk, még hogyha egy kicsit a lelkünk sarkában éreznénk is ezt a kis csalódottságot, az lenne nehéz és azt be kellene hogy gyógyítsa az Úr Jézus, hogy egészen az övé legyünk. Mint Szent Pál, aki biztat is: adjátok magatokat oda teljesen elégő áldozatul, testeteket, életeteket, mindent. Engedjétek, hogy Isten mindenestől rászedjen benneteket.
Az Úr Jézus is ilyen igazán becsapott, a Mennyei Atyának egészen odaadott ember.
Péter még nem. Péter még a világi gondolkozás alapján megy oda az Úr Jézushoz, hogy távol legyen tőled, nem fog Isten elhagyni téged. Így élte meg a szenvedést és a próbát. De aztán az Úr Jézus kitanította, és később, amikor egy kicsit engedte magát rászedni a gyöngeségtől ott a tűz mellett, abban az éjszakában és megtagadta az Urat, utána megtette a teljes fordulatot.
Milyen szép élet az egészen rászedett élet! Valahogy ezt mondja most nekünk Isten igéje.
Nem annyira az domborodik ki a három olvasmányból, hogy az Úr Jézus Pétert keményen visszautasítja. Hanem inkább mind a háromból együtt: ott izzik az a tűz legbensőmben, még a csontjaimban is. Ha egy kicsit megpróbálnám, hogy hátat fordítsak neked, Uram, akkor bennem minden forrongásba jön, minden jelzi, hogy ez így nincs jól.
Azt mondja az Olvasmány tulajdonképpen, hogy legyünk olyan odaadottak, mint az Úr Jézus, vele együtt legyünk odaadottak, hogy vegyük föl teljesen az ő keresztjét.
emmiféle kibúvót ne engedjünk meg, semmiféle kényelmeskedést, az öregkori gyöngeségünknek a hatására egy csöppnyi csüggedést se engedjünk be a lelkünkbe. Sőt mondjuk azt az Úr Jézusnak, hogy csak bátran szedj rá egészen engem, Uram! Sikerüljön Neked az, hogy engem rászedj egészen! Mert erről van szó.
Isten nem mondhat meg mindent az embernek, nem kezdheti ott, hogy mindjárt a hegycsúcson van az ember, ahol mindent látni. Kénytelen a hegy lábánál indulni minden ember, és a hegy oldalában a meredekhez is érkezünk. De fönt biztos, hogy ott lesz az a látvány, amikor azt mondjuk majd, hogy érdemes volt a kirándulásra elmenni.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jer 20,7–9
Rászedtél, Uram! S én hagytam, hogy rászedj. Erősebb voltál nálam és legyőztél. Nevetségessé váltam napról napra: Aki csak lát, mind kicsúfol.
Ahányszor csak beszélek, azt kell kiáltanom, azt kell hirdetnem: „Erőszak! Romlás!” Az Úr szava így mindennap gyalázatomra vált és csúfságomra.
Már azt gondoltam: Nem törődöm vele, nem beszélek többé a nevében. De ilyenkor mintha tűz gyúlt volna szívemben, és átjárta minden csontomat. S ha megfeszítettem erőmet, hogy ellenálljak, belefáradtam és nem tudtam elviselni.
Róm 12,1–2
Testvérek, Isten irgalmára kérlek benneteket: Adjátok testeteket élő, szent, Istennek tetsző áldozatul. Ez legyen szellemi hódolatotok.
Ne hasonuljatok a világhoz, hanem gondolkodástokban megújulva alakuljatok át, hogy felismerjétek, mi az Isten akarata, mi a helyes, mi a kedves előtte és mi a tökéletes.
Mt 16,21–27
Ettől kezdve Jézus jelezni kezdte tanítványainak: Jeruzsálembe kell mennie, sokat kell szenvednie a vénektől, a főpapoktól és az írástudóktól, megölik, de harmadnap feltámad.
Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.”
Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.”
Ezután Jézus így szólt tanítványaihoz: „Aki követni akar, tagadja meg magát, vegye keresztjét és kövessen.
Aki meg akarja menteni életét, elveszíti, aki azonban értem elveszíti, az megtalálja.
Mi haszna van az embernek, ha az egész világot megszerzi is, de lelke kárát vallja? Mit is adhatna az ember cserébe a lelkéért?
Eljön ugyanis az Emberfia Atyja dicsőségében, angyalai kíséretében, és megfizet mindenkinek a tettei szerint.
