December 11., advent harmadik vasárnapja (B egyházi év)
Jézus hármas küldetése – elmélkedés (helyettesítő szöveg)
(A mai vasárnapra nincs az archívumban prédikáció;
helyette egy elmélkedés szövegét közöljük 1985-ből.)
(…)
Látnia kellett az Úr Jézusnak, hogy az emberiség, saját népe Istennel, az Ő igaz Atyjával nincs rendben. Nem tiszteli, nem ismeri, de nemcsak nem ismeri, hanem vét ellene: nincs meg a béke Isten és az ember között. Nem tartják a szövetséget, nem az üdvösség útján van az emberiség. Az Atya élete hiányzik belőlük, az istengyermeki élet. Látta, hogy az a kapcsolat, ami közte és az Atya között van, az az istengyermeki kapcsolat hiányzik itt. És a küldetését itt érezte, ez volt a súlypontja: rendbe hozni ezt, kiengesztelni a két részt, Istent és az emberiséget, békét teremteni, új szövetséget, új alapot hozni létre, istengyermeki szintre emelni a teremtmény-embert, a szolgát gyermekké tenni.
Ezt a föladatot, ezt az elsőrendűen papi föladatot tartotta küldetése szíve-lelkének.
Az Úr Jézus lénye szerint pap, még hogyha így kifejezetten ezt Ő nem is mondja. De róla mondja az Írás: pap vagy te mindörökké Melkizedek rendje szerint. És ő is mondja azt, hogy nem azért jöttem, hogy engem szolgáljanak, hanem hogy én szolgáljak és áldozatul, „eis lytron” adja az életét, azért jött. A lytron papi áldozatot jelent, és az utolsó vacsorán, tehát nagypéntek előtti nap, mielőtt ténylegesen a keresztáldoztával az engesztelő áldozatát bemutatná, az utolsó vacsora termében, tudatosan csatlakozva az ószövetség liturgikus ünnepléséhez, létrehozza a maga liturgikus papi áldozatát is, és papi megbízatást ad: ezt cselekedjétek az én emlékezetemre.
Az egyházban ott van ez a papi küldetés, és ezt megosztja az Úr Jézus, ezt a drága küldetést is velünk mindegyikünkkel és egész egyházával. Papi nép vagyunk, az újszövetség népe, tehát nekünk is látnunk kell, hogy körülöttünk emberek eltávolodnak Istentől, nem élnek Vele kapcsolatban. Már nem keresztelkednek meg. Franciaországnak már negyedrésze nincs megkeresztelve, Magyarországon is gyarapszik, sokasodik azok száma, akik már nem tudják, hogy mi az a keresztség, mi az: teremtménynek lenni vagy Isten gyermekének lenni. Micsoda különbség van a kettő között!
Testvéreim, nekünk ezt látnunk kell, hiszen a rokonságunkban is ott van. Fájó szívvel tapasztaljuk. Papi szívvel nekünk is áldozatot kell hoznunk, fölajánlanunk a szenvedéseinket, az életünk áldozatát Istennek, hogy embertestvéreink is bekapcsolódjanak, rendbe jöjjenek, az újszövetség népéhez tartozzanak, az üdvösség útjára álljanak.
A szentmise áldozatához oda kell tenni a magunk áldozatát minden nap. Az Úr Jézussal együtt ezt a rejtett papi életet éljük. Ez a küldetésünk, erre föl vagyunk kenve keresztségünkben krizmával, hogy részt vehetünk az újszövetség áldozatában; magunk is áldozattá válhatunk; és tehetünk oda áldozatot.
Ezt tudjuk ebből a világból mint legértékesebbet kihozni mink is, mint az Úr Jézus. Az egész teremtett világból a kereszt áldozattal emelte ki az örök értéket, amivel kifejezi az Atya iránt a tökéletes, halálos odaadást, áldozatot, szeretetet. Gyermeki szeretetet, gyermeki áldozatot.
Harmadik iránya az Úr Jézus küldetésének, amelyben szintén az Atya felé fordul, az Atya szeretete felé, és azzal megy gazdagodva felénk. Az Atya nevében jön: akiket az Atya nekem adott, azokat nem veszítem el.
Az evangélisták korában annyira közel volt még Júdás tette, hogy hozzátették: kivéve a kárhozat fiát. De ez minden valószínűség szerint nem az Úr Jézustól való. Csak mutatja azt a ragaszkodást az Úr Jézushoz az első keresztény nemzedékben, hogy Júdást nem tudták hova tenni.
Tehát hozza az Atya egyetemes üdvözítő akaratát az emberiség felé, hozza az Atya szeretetét, és azt úgy képviseli köztünk, mint jó pásztor, aki életét adja övéiért. Ugye a pásztor eszmény az a nyáját kiszolgáló, jó legelőkre vezető, előttük menő pásztor alak, ez a korabeli eszmény, ez az önzetlen eszmény. A jó pásztor védi a nyáját, eteti, gondozza, és néven szólítja mindegyiket, és ismerik őt a bárányai. Ezt fordítja le az evangélium nyelvére az Úr Jézus: ismerem juhaimat, én vagyok a jó pásztor, és noha úr és mester vagyok, jól mondjátok, az vagyok, mégis megmosom a lábatokat; hát ti is mossátok egymás lábát. És úgy vagyok köztetek, mint aki szolgál. És gyertek velem egy magányos helyre, pihenjetek – és gondoskodik az övéiről. Mikor küldtelek benneteket, volt-e valamiben hiányotok, pedig az Emberfiának nincs hol fejét lehajtsa. És százannyit kaptok: gondoskodik rólunk, ez az ő gondoskodó pásztori szeretete ez az ő királysága is.
Az ő korában a pásztor és a király teljesen egyet jelentett. Homérosznál is, a fejedelmek a népek pásztorai, „hoimenes laón” az Iliászban.
Tehát az Úr Jézus így veszi át az Atyától a szeretetet, és adja, indítja el a világba az övéin át az egész világ felé ezt a testvériséget. Nem szabad, hogy megakadjon, elakadjon. Amint én szerettelek titeket, ti is úgy egymást. Megosztja ezt a küldetését is velünk, hogy mi is vállaljuk az embertársainkat, mint ahogy ő vállalt bennünket. Ez a szeretet a másik vállalása.
És most, amikor a szentmisében, az Eucharisztiában részesedünk, mi is először az Úr Jézushoz fordulunk küldetésünk tudatában. A szentáldozásban vele emberfölötti módon kapcsolódunk szeretetegységbe. Itt az emberi világban ilyen egység – ő bennem és én őbenne – nincs. Valamicskét hasonlít rá az édesanya és gyermeke egysége. A legszeretőbb emberek sem tudják túllépni egymás határait: te bennem és én tebenned. Hordozzák valahogy egymást. A szerelmes emberben ott muzsikál a másik. De az Úr Jézus sokkal inkább a szeretetébe tud venni bennünket isteni módon a szentáldozásban, ő bennünk, mi benne, hogy az ő szeretetét vigyük tovább.
Krisztus teste. Amen, igen. Azt kapom, az leszek. A másik is kapja, lesz. Tagok vagyunk, Krisztus testének tagjai.
Azt akarja, ezt a szeretetet valósítsuk meg és vigyük tovább. Éppen ezért tartjuk távol az Oltáriszentség titkától azokat, akik a felebarátjukkal magukban ellenséges lelkületet hordoznak, nincsenek velük megbékélve. Az Ószövetségben a testi hibások voltak távol tartva az oltártól, most az Úr Jézus ezeket tartja távol. Ha nem adod tovább az én szeretetemet, akkor ne is gyere az oltárhoz!
Ezért vannak az elvált házasok is távol tartva. Ti szentségi házasságra vállalkoztatok, és vállaltátok azt az anyaszentegyház színe előtt, hogy Krisztus szeretetét az egyházáért ti is a kis családi egyházatokban megmutatjátok napról-napra, hirdetitek, megvalósítjátok. Mindezt vállaltátok. Most pedig elutasítjátok egymást… Természetesen más eset, ha valakit ott hagyott a másik fél, nem tehet róla, de akkor is vizsgálja meg magát, nem vagyok-e én is hibás.
Tehát ameddig ez a szakadó szándék, ez a váló lelkület ott van valakiben, addig nem jöhet az Úr Jézus asztalához. Addig a keresztények sem jöhetnek az Úr asztalához, ameddig szakadás van köztünk. Ezen dolgozik a Szentlélek Úristen most az egyházban, hogy ezt megszüntesse.
Igen, lelkipásztori gondunkba bevesszük az elváltakat is, vétkeseket, de meg kell valósítanunk az Úr Jézusnak leginkább szívén fekvő ügyét: a szeretet átvitelét és továbbadását. Ameddig ők képtelenek megvalósítani, addig küszködjenek, szenvedjenek és imádkozzanak és legyenek rajta, hogy megszűnjön ez. Így legyenek kényszerítve az egyháztól arra, hogy ne nyugodjanak bele egy ilyen dologba. Persze más kérdés az Isten kegyelme, hogyha bánat van bennük, és szeretet van bennük, akkor Isten kegyelme eláraszthatja őket. De az egyház felé ez a tilalom megmarad.
Kedves testvéreim, ugye, az Úr Jézus hármas küldetését átérezzük, átvesszük? Mind a három küldetés csodálatosan szép. Az Úr Jézussal azonos a küldetésünk: az istengyermekségünkben ott van ez a hármas oldal. Ez az ő bizalmának, szeretetének a jele, hogy ezt megosztja velünk. Már a keresztségben mindjárt krizmával minket is fölkennek krisztusivá, így lesz krisztusi az életünk. Ha prófétai, papi, ilyen királyi szeretet-lelkületet hordozunk magunkban, és ha ezt éljük, hordjuk, akkor lehetetlen, hogy ez ne érződjön ki belőlünk.
Mint ahogy Aranyszájú Szent János mondja: sokkal inkább lehetséges, hogy a nap ne világítson, holott lángtenger, minthogy egy keresztény, aki igazán keresztény, ne világítson, hiszen az Úr Jézus mondja, hogy ti vagytok a világ világossága.
Szűz Mária is prófétai lelkű asszony, aki az életével befogadta az igazságot, Isten igéjét és odaadta a világnak.
Mária is papi szívű asszony, aki ott állt fia keresztje alatt egyedül, míg az apostolok közül csak egy volt vele.
S Mária is királynői lélek, mert az ő népe iránt, ahogy Lourdes, Fatima, Medjugorje tanúsítja, kimondhatatlan szeretetet hordoz, és Isten előtt vállal bennünket. Szívén viseli az emberiség ügyét, baját, sorsát.
Az egyház édesanyja, és ahogy Jézusnak édesanyja, úgy minekünk is, akik Jézus istengyermekségébe be vagyunk véve. Tehát forduljunk most hozzá, hogy kérje szent Fiát: alakítson bennünket prófétai szívű, papi szívű, királyi szívű emberekké, mert ezek az igazi emberek.
