Január 15., évközi második vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1982)
Krisztusban kedves Testvérek!
Még ez a vasárnap is valahogy Vízkereszthez tartozik, Jézus megmutatkozásához. Jánosnak, a Keresztelőnek a szaván keresztül. És azon keresztül, hogy látjuk: a két tanítványt hogyan vonzza Jézus. Az Ő meleg embersége mutatkozik meg előttünk most. Az, hogy Isten Báránya.
Föltűnik talán Keresztelő János éles, tisztán látó tekintete. Azt mondja: „Rátekintett Jézusra”, azt mondta: „Íme, az Isten Báránya!” Rátekinteni valakire, és mindjárt megmondani a leglényeget, ez aztán éles szemet kíván. Ezért volt János ugye próféta. Látott. A próféta az, aki lát.
Isten Szentlelke adja meg Neki a látást. De azt, hogy így lásson valaki, csak a pusztában lehet megszerezni, a puszta magányában. Az imádságos együttlétben Istennel. Mindnyájunknak meg kell szerezni ezt a látást, hogy ne az életünk utolsó pillanataira maradjon az, hogy lássunk. Mert akkor már minden ember lát. Hogy mi a fontos, mi a nem fontos, mi a hiábavaló, ami elmúlik, kiesik a kezünkből, és mi a maradandó.
Minek látta Keresztelő János a maga prófétai szemével Jézust? Isten Bárányának. Zseniális, hogy ezt két szóval meg is tudta fogalmazni.
Izajás beszél Jahve szolgájáról az 53. fejezetben így, hogy megkínozták, s Ő alázattal elviselte, „nem nyitotta ki száját, mint a juh, amelyet leölésre visznek”, vagy „mint a Bárány elnémul nyírója előtt”, Ő sem nyitotta ki a száját. Úgy tetszett az Úrnak, hogy összetöri a szenvedéssel, hogy odaadja életét engesztelő áldozatul, látni fogja utódait, hosszúra nyúlik élete, és teljesül általa az Úr akarata.
És a Kivonulás Báránya is… Ez a Bárány előképben már ott van. Az Ő vérével jelölik meg az ajtók félfáját. Hogy meg legyenek kímélve az öldöklő angyaltól.
És a bárányok levágásának az órájában feszítették keresztre az Úr Jézust.
Meglátta Keresztelő János az Úr Jézusban ezt a Bárányt. Tehát a Bárány jelképe az önmagát szótlanul Istennek odaajándékozó embernek, vagy az embereken keresztül – így még pontosabb –, az emberek szolgálatán, az emberekért magát föláldozáson keresztül Istennek szeretetből odaadó ember képe a Bárány.
Kihangsúlyozza tehát a Szentírás: „Íme, ez a képmásunk!” A mintánk. Minden ember mintája. Nem a farkasember. Ezt tartsuk életeszményünknek! A bárányembert! Hogy minden más megoldás, életmegoldás tévedés, hamis út. Nem a magukat kiélő emberek az igazi emberek. Nem a javakat harácsoló, gazdagodni akaró emberek az igazi emberek. Nem a könyöklő vagy a magukat mások fölé tevő emberek az igazi emberek. Tévedés ez.
Így elveszti az ember az életét, nem pedig odaadja. Nem az így életet elvesztő ember az igazi, hanem az életet tudatosan odaadó ember. Ez a bárányember a Szentírásban. A magát szétosztó, szolgálatban odaajándékozó, szeretetből tudatosan odaajándékozó ember. Az az igazi ember.
A Megváltó, Úr Jézus a mi örök mintánk, az a képmás, akire teremtve vagyunk, ezt tisztán, világosan megmutatja. Ez az Isten-ember. Mert Isten is ilyen adó, a teremtésben is, a megváltásban is, és az örök üdvösségben is ilyen, magát kifoszthatatlanul nekünk adó valaki. Ezért ez a mi eszményünk.
Nem csoda, hogy amikor Keresztelő János ránéz az Úr Jézusra prófétai szemével, ezt meglátja Benne. S akkor a két tanítványa is észreveszi ezt a nagy pillanatot. S akkor ők is Jézusra néznek. Mintha megbűvölve lennének. Mint hogyha mágnes vonzaná őket, úgy mennek minden szó nélkül Jézus után.
Jézus is – mondja a Szentírás – megszemléli őket. Nem azt mondja a görög Szentírás, hogy „látja őket”, vagy „megnézi őket”. A görögben is külön meg lehet jelölni ezeket az árnyalatokat. Hanem azt mondja: „szemlélte Őket”, „rajtuk nyugodott a szeme”.
S úgy látszik, hogy látta – az Úr Jézus is ilyen volt, ilyen látó ember, mindenkinél mindjárt látta a lényeget –, hogy kereső emberek, hogy Őt keresik, és tudatossá akarta tenni bennük, hogy: „Kit kerestek?” Azok nem mondták meg kifejezetten, de mégiscsak megmondták: „Mester! Hol laksz?”
Ebben benne van, hogy kit keresnek. „Téged keresünk!” A Bárányembert. A kedveset. A vonzót. Akinél érdemes ott maradni egész nap is. Az Adó Embert. És ott is maradtak Nála egész éjszaka. Mert délután 4 órától egy napig nála maradni azt jelenti, hogy egész éjjel ott maradtak Vele. És adott, adott, adott Nekik egész éjjel a beszélgetésben. És megtalálták. Akkor találták meg.
És átváltoztak valahogy Ők is már Bárányemberré. Nem csak a bőrük, külsőleg, hogy a báránybőrben még ott a farkas. Erre sokszor ráébredünk magunkban, mikor a bárányból kiszól, vagy kimutatkozik a farkas, akkor nekünk is rossz, meg másoknak is rossz.
Ugye az életünkben is lejátszódott már ez a jelenet, mikor mink is megbűvölve észrevesszük az Úr Jézusban ezt a Bárányembert?
A hivatásunknak ez volt a kezdete, mikor elindultunk Feléje, hogy: „Hol vagy?”, „Hol tartózkodsz?” S mi is észrevettük, azt a házat kerestük, ahol tartózkodott: az Anyaszentegyházban, egy-egy rendben, egy-egy kisebb otthonban, ahol Jézust már megtalálták, és Jézus ott lakik.
Titokzatos tartózkodása, lakása a földön Jézusnak az Anyaszentegyház. Ezen Ő nem változtat. Az Anyaszentegyházon belül is minden nap lejátszódik az, hogy megtaláljuk, hol tartózkodsz: az Oltáriszentségben.
Ő azokat, akik az Oltáriszentségben megtalálják, még tovább vezeti. Hogy hol tartózkodsz? „Benned. Benned lakom. Ott még közelebb vagyok Hozzád, mint az Oltáriszentségben. Ajtódnál állok, kopogtatok. Beengedsz? Akkor együtt leszünk. Nem csak egy nap, egész nap, egész éjjel, minden héten, egész életedben és az örökkévalóságban.”
Hozzája megyünk és lakóhelyet készítünk Nála. Nem csak Ő, hanem az Atya és a Lélek is. Mert Isten adja magát a végsőkig. Egészen addig, míg a mienk lesz, mi meg az övéi. Mint ahogy az esküvőben. Valami hasonló történik. Az csak képe az Isten és az ember örök találkozásának.
Akkor aztán, ha így megtaláltuk a Messiást, már mehetünk, és bárkinek mondhatjuk, hogy „Gyere! Megtaláltuk a Messiást! Én megtaláltam, gyere Te is!” És odavezetjük Jézushoz. Ha valaki már megtalálta, akkor meg is tudja mutatni Jézust másoknak.
Tehát mit vigyünk magunkkal? Már a múlt vasárnap is megtaláltuk, megláttuk azt az értünk megkeresztelkedő Jézust, azt a szeretetet valló Jézust és próbáltunk mi is szeretetet vallani Neki. Most találjuk meg még tudatosabban, még pontosabban a Bárányembert, hogy mi is azok legyünk. Tehát vigyük magunkkal azt, hogy: „Téged kereslek, Isten Báránya! Én is ilyen akarok lenni. Nálad maradok, Isten Báránya. Ahol Te laksz, ott az én lakásom, és másokat is Hozzád akarok vezetni, Isten Báránya! Hogy a farkasokból bárányok legyenek, megyek a farkasok közé. Az egész világot szeretném Hozzád vezetni. Hogy Te aztán bevezess bennünket, Te, az Atya trónjához. A Jelenések könyve szerint ott a Bárány, az Atya trónjánál.
Mennyire a lényeget látta ez a Keresztelő János az Úr Jézusban! S hogy Isten tulajdonképpen úgy mutatkozik meg előttünk, mint Bárány. Mint a Bárány-Isten, a szelíd, önmagát adó Isten. Őt kell fölfedeznünk.
Micsoda program ez mindnyájunknak! Igazán Bárány-embernek lenni!
Akkor látszik meg, hogy mennyire jutottunk ebben a programban, mikor igazán farkasok közé kerülünk, mikor haraggal, ellenséggel, ellentmondással, üldözéssel találkozunk. Akkor mutatkozik meg, hogy már bárányok vagyunk-e.
Függelék – a szentmise olvasmányai
1Sám 3,3b–10
Isten lámpája még nem aludt ki. Sámuel az Úr templomában aludt, ahol az Isten ládája állt.
Az Úr megszólította: „Sámuel, Sámuel!” „Itt vagyok” – felelte.
Azután odafutott Élihez, és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál.” Az ezt válaszolta: „Nem hívtalak, feküdj le és aludj.” Elment és lefeküdt aludni.
Az Úr azonban újra szólította: „Sámuel!” És Sámuel fölkelt, odament Élihez és azt mondta: „Itt vagyok, hívtál.” Ez azt felelte: „Nem hívtalak, fiam, feküdj le és aludj!”
Sámuel ugyanis még nem ismerte az Urat, még nem volt része abban, hogy az Úr megnyilatkozzék neki.
Az Úr most újra szólította Sámuelt, harmadszorra. Fölkelt, odament Élihez és így szólt: „Itt vagyok, hívtál.” Erre Éli megértette, hogy az Úr szólította a fiút.
Ezért azt mondta Éli Sámuelnek: „Menj, feküdj le és aludj, aztán ha valaki szólít, így válaszolj: Beszélj, Uram, szolgád figyel!” Sámuel elment és nyugovóra tért a helyén.
Akkor megjelent az Úr, elé állt és szólította, mint előző alkalommal: „Sámuel, Sámuel!” És Sámuel így válaszolt: „Beszélj, szolgád figyel!”
1Kor 6,13c–15a. 17–20
A test nem a kicsapongásért van, hanem az Úrért, az Úr pedig a testért.
Isten ugyanis feltámasztotta az Urat, és hatalmával minket is feltámaszt.
Nem tudjátok, hogy testetek Krisztus tagja?
Aki azonban az Úrral egyesül, egy lélek vele.
Kerüljétek az erkölcstelenséget! Minden bűn, amelyet az ember elkövet, a testén kívül van, de a kicsapongó a tulajdon teste ellen vét.
Nem tudjátok, hogy testetek a bennetek lakó Szentlélek temploma, akit Istentől kaptatok? Nem tudjátok, hogy nem vagytok a magatokéi?
Nagy volt a váltságdíjatok! Dicsőítsétek meg tehát Istent testetekben!
Jn 1,35–42
Másnap megint ott állt János két tanítványával,
s mihelyt meglátta Jézust, amint közeledett, így szólt: „Nézzétek, az Isten Báránya!”
E szavak hallatára a két tanítvány Jézus nyomába szegődött.
Amikor Jézus megfordult, s látta, hogy követik, megkérdezte: „Mit akartok?” Így feleltek: „Rabbi – ami annyit jelent, mint Mester –, hol lakol?
„Gyertek, nézzétek meg!” – mondta nekik. Elmentek vele, megnézték, hol lakik, s aznap nála is maradtak. A tizedik óra körül járhatott.
A kettő közül, aki János szavára követte, az egyik András volt, Simon Péter testvére.
Reggel találkozott testvérével, Simonnal, s szólt neki: „Megtaláltuk a Messiást, vagy más szóval a Fölkentet”, s
elvitte Jézushoz. Jézus ráemelte tekintetét, s így szólt hozzá: „Te Simon vagy, János fia, de Kéfa, azaz Péter lesz a neved.”
