Február 5., évközi ötödik vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1982)
Krisztusban kedves Testvérek!
Az évközi vasárnapok sorában az ötödikhez értünk. A bűnösök közé besorakozó Istenember, az Isten Báránya, az Atya szeretett Fia először megtérést hirdetett: hogy Isten királysága itt van. Uralma alá léphetünk.
A szava nem olyan, mint az írástudóké. Nem finomkodó, okoskodó, bonyolult, ami elködösíti a dolgokat és nehézségeket csinál. Százával gyártották a törvényeket, meg parancsokat. Az Úr Jézus szava nem elmélet. Hatalma van. Úgy tanít, mint akinek különös hatalma van, egyedülálló hatalma tisztázni a dolgokat.
Ami tisztázatlan, ami összekevert, ami hamis, hazug, mesterkedett, bonyolított, ami érdekeket, önzést takargat, ami bűnöket rejteget, azt mind tisztázza az emberben. Hatalma, ereje van. Életadásra, kapcsolat létrehozására újra – Isten és az ember között.
A görbe utakat valóban az Úr Jézus teszi egyenessé, a tisztázatlant tisztává. Végső fokon – láttuk a múlt alkalommal – Ő az egész teremtésnek, az egész embervilágnak egyetlen igazi elrendezője, helyreállítója, egybekapcsolója a Teremtővel, a Mennyei Atyával. Ilyen szempontból valóban szórólapát van a kezében: megtisztítja a szérűjét.
Most, amint láttuk, az olvasmányok középpontjában az evangéliumot hirdető Úr Jézus áll. Talán észrevesszük, az első két olvasmányban milyen ellentét van. Jób – nekikeseredve a szenvedések terhe alatt – szinte értelmetlennek látja az életét. Hasonlítja az életet a katonai szolgálathoz, a küzdelemhez életre-halálra, meg a rabszolgasághoz. Keservesen várja, hogy mikor lesz a munkának vége.
Szent Pál viszont egészen más. Tele van az élete az evangélium hirdetésének a lendületével. Hogy lehetőleg ingyen, önmagáért, szabadon hirdesse az evangéliumot.
Az Úr Jézus meg élő folyama az evangélium hirdetésének: Tőle indul ki, Belőle forrásozik az egész, hiszen mint Isten Báránya Ő hozta létre az új helyzetet: már örömet lehet hirdetni, kibékülést Istennel. Isten Bárányaként Ő a titka ennek a kibékülésnek.
Úgy tanultuk: „Azért vagyunk a világon, hogy Istent megismerjük, szeressük, Neki szolgáljunk, és ezáltal üdvözüljünk.” Itt egy kicsit módosul ez. A mai evangélium alapján egyszerűen azt mondhatjuk: „Azért vagyunk a világon, hogy az evangéliumot megismerjük és hirdessük.”
Nem csupán fölismerni valamit, passzíve befogadni valamit, valamit tudomásul venni, hanem egész lélekkel, cselekvőleg átvenni. Hogyha erre rátalálunk úgy igazán, akkor oldódik meg az életünk. Mindnyájunké. Még ha idős korban talál is valaki rá élete ilyen értelmére, akkor is meg van oldva az élete.
Az újabb kor Egyházának egyik leggyönyörűbb írásbeli dokumentuma VI. Pál pápa csodálatosan szép és gazdag levele, az Evangelium nunciandi. Ha most megkérdezném, hányan olvastuk, talán sokunknak kellene szégyenkezni: „Jaj, még nem is olvastam el. Hol is lehet az? Hol találhatom?” Abban a kötetben, amelyben a zsinati akták, döntések. Ahhoz csatolták ezt a körlevelet. Nagyon gazdag, teljes képet ad a föladatról, ami minden keresztény előtt áll.
Azt mondja mindjárt az elején: „Az evangélium hirdetése korunkban nem csak a keresztény világ számára fontos, de az egész emberiség javát is szolgálja. Azokhoz a mai emberekhez is szól, akik tele vannak ugyan reménykedéssel, de mégis félnek, és szorongattatások között élnek.” Aztán kifejti, hogy az Úr Jézusnak mennyire ez töltötte ki az életét: az evangélium örömhírének a hirdetése. És hogy mennyire azonos az Úr Jézussal ebben az Egyház. Aztán rátér, hogy az evangélium hirdetése az evangéliumi élettől elszakíthatatlan. És minél inkább az evangéliumot éljük, annál dinamikusabb az életünk, annál inkább hirdeti is az életünk az evangéliumot.
Azt mondja: „Elképzelhetetlen, hogy aki befogadta Isten szavát, és csatlakozott Isten országához, ne kívánna szólni róla, tanúskodni, és azt másokhoz elvinni.” Ez is ad a mai szentségimádási vasárnapon sok-sok föladatot mindnyájunknak: hogy úgy átivódjunk, fölújuljon bennünk az evangélium örömhíre, a küldetés ezt hirdetni.
Azt mondja: „Nem valami evilági dolog az evangélium híre” – amit végső fokon hirdet –, „fölülemelkedik a földi lét keretein”, és végsősorban az Istennel való egyesülésünkben valósul meg. És igazi szabadság, igazi fölszabadulás üzenete ez az ember számára.
A szabadság, a jólét, a fejlődés egymagában még nem elegendő arra, hogy eljöjjön Isten országa. Az ember hiába szegődik a legnagyszerűbb emberi eszmék szolgálatába: szabadság, fejlődés, tudomány, jólét… ha meg nem tér ez az ember. Ha bűnös, meg nem tért emberek szegődnek a legszebb eszmék szolgálatába, előbb-utóbb a bűnök posványába fullad az egész vállalkozás. Mint annyiféleképp látjuk az emberi történelem legnagyszerűbb mozgalmainál is: ha bűnös emberek fognak valamihez, akkor abból bizony keserves rossz termés lesz.
Az evangéliumnak ezért az első, legnagyobb föladata az, hogy megtérjünk, mint az Úr Jézus is hirdette. „Térjetek meg! Akkor eljön hozzátok Isten országa.”
Aztán látjuk ebből a körlevélből, hogy mennyiféleképp történt az evangélium hirdetése. Megvan ennek a 2000 éves történelme most már: csodálatos, dicsőséges történelem. A legszebb emberi küzdelmek történelme.
Majd azt mutatja meg, hogy mennyire mindenkinek szól az evangélium örömhíre: minden embernek. És hogy mennyire mindenki föladata, hogy hirdessük, hogy ahol már hirdetve van, ahol már befogadták, ott megőrizzük.
Aztán csoportokba bontva megmutatja az egész emberiséget, hogy kiknek szól az evangélium. Elsősorban nekünk, magunknak, keresztényeknek szól. Állandóan hirdetünk kell. És meg is teszi ezt az Egyház. De bemutatja aztán a hit nélkülieknek a növekvő táborát. Ateistákét, a nem hívőkét… Aztán a hitüket már nem gyakorlók táborát…
Nekünk most talán főleg az az újszerű, hogy az evangéliumot sohasem egyedül hirdeti az ember, elkülönülve, saját szakállára. Csak közösségben, összefogva lehet hirdetni. Most jövünk rá, hogy mit jelent, amit az Úr Jézus mondott, hogy „kettesével menjetek!” Legalább kettesével.
Kedves testvérek!
Hihetetlenül megnöveli az ember teljesítőképességét már az is, hogyha valakivel összefogunk, ha ketten vagyunk. Gondoljunk csak arra, hogy két ember a családban szeretetszövetségre lépve mi mindenre képes! Milyen otthont tudnak teremteni! Milyen gazdag életet! De ez minden téren így van. A tudomány terén is csoportok dolgoznak együtt. Kutatóközösségek. Laboratóriumokban.
Az evangélium hirdetésében is rá kell jönnünk – és ez a kis közösségeknek a titka is –, hogy olyan emberekből kerülnek ki az evangélium modern, új hirdetői, akik megízlelték az evangéliumot. És ez a lehetőség itt van az életünk végső pillanatáig. Adva van előttünk is. Ne csak magunkba vonulva, a magunk kis imáit végezgessük, hanem nyíljon ki a lelkünk az egész Egyház ügyeire!
(…)
Egy kis evangéliumhirdető közösség lehetnénk, ilyen értelemben is aktív közösség, amelynek ott van az életében az, amit az Úr Jézusnál látunk: már hajnalban elment imádkozni, mert az evangélium hirdetésének a célja az Istennel való összekapcsolása magunknak és az embereknek.
A legtöbb része talán az evangélium hirdetéséről szóló pápai körlevélnek az, amikor megmutatja, hogy a Szentlélek van az evangélium hirdetése mögött. Isten élő, drága, Szentlelke. Őrá kell hallgatnunk. Őhozzá kapcsolódnunk. És akkor ott tudunk lenni mindenütt, meg tudjuk magunkat értetni minden emberrel. Szolgálni tudjuk az evangéliumot. Betölti az életünket ez a drága föladat, ez a katonáskodás, ez a hihetetlen küzdelem, amiben az Egyház olyan nagy lendülettel újra részt vesz.
Sokan leszóródtak, lehullottak az Egyház evangéliumhirdető gárdájából, akik nem találták meg ebben az élethivatásukat, viszont sokan csatlakoznak most a gárdához, világiak is, akik fölismerik ebben életük föladatát.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jób 7,1–4.6–7
Nem szolgálat az ember sorsa a földön? Nem napszámos módján tölti el napjait?
Olyan, mint a rabszolga, ki árnyékba vágyik, olyan, mint a napszámos, ki a bérét várja.
Csalódással teli hónapok jutottak részemül, keserves éjeket adtak osztályrészül.
Már mikor lefekszem, kérdezem: „Mikor virrad?” És mihelyt fölkelek: „Mikor lesz már este?” Tele vagyok kínnal egész alkonyatig.
Napjaim futnak, mint takács vetélője, eltűnnek, s nyomukban nem marad reménység.
Gondold meg: életem csupán egy lehelet, szemem soha többé nem lát boldogságot.
1Kor 9,16–19.22–23
Hogy az evangéliumot hirdetem, azzal nem dicsekedhetem, hiszen ez kényszerű kötelességem. Jaj nekem ugyanis, ha nem hirdetem az evangéliumot.
Ha önszántamból teszem, jutalmam lesz, ha nem önszántamból, csak megbízott hivatalnok vagyok.
Mi tehát a jutalmam? Az, hogy mint az evangélium hirdetője, ingyen nyújtsam az evangéliumot, s ne éljek az evangéliumban gyökerező jogommal.
Bár mindenkitől független voltam, mégis mindenkinek szolgája lettem, hogy minél többet megnyerjek.
A gyöngék közt gyönge lettem, hogy megnyerjem a gyöngéket. Mindenkinek mindene lettem, hogy mindenkit üdvözítsek.
Mindezt az evangéliumért teszem, hogy nekem is részem legyen benne.
Mk 1,29–39
A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment.
Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak.
Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megszűnt a láza, és szolgált nekik.
Napnyugta után, amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélektől megszállottakat.
Az egész város az ajtó elé gyülekezett.
Sok beteget meggyógyított különféle betegségekből, és sok ördögöt kiűzött, de nem engedte őket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda.
Hajnaltájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.
Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék.
Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.”
De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.”
S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket űzött ki.
