Május 6., húsvét ötödik vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat harmadik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
Az első elmélkedésünkben az volt a föladat, hogy reálisan, egyszerűen próbáljuk megállapítani azt, ami van. Hol tartunk a keresztény életben? Az életünk megújításában, a Krisztusban gyökerezésben, a krisztusiasodásban? Mert a „keresztény” szó azt jelenti eredetileg – kicsit a magyarban a szó eltakarja az eredeti jelentést – hogy krisztiánusz, krisztusi, vagyis új. Nem ádámi, régi, hanem krisztusi, Új Ember. Próbáljuk – és ezt szinte minden nap meg kell tennünk – megállapítani, hogy hol tartok. Mi az, ami már van? Hát ezt senki más nem tudja megcsinálni, csak ki-ki maga. Mert a körülményeink, a feladataink mindannyiunknak mások és mások. Nem lehet az, hogy valami előadó jön, és föltárja, hogy mi hol vagyunk.
A másik dolog, ami az embernek a körébe esik, hogy abból, ami vagyunk, lássuk meg azt, amik még nem vagyunk, amiknek lennünk kell. Bennünk a Van meg a Nincs küzd egymással. Ez vagyok, de látni köll azt is, ami még nem vagyok, az eszményt! És az eszmény mindig az Új Ember, a Krisztusi Ember.
Milyen gyakorlatok segítenek minket arra, hogy abból, ami vagyok, haladjak afelé, ami még nem vagyok? A távolban ragyog az, ami még nem vagyok: a Krisztusi Ember.
Kedves, jó Testvérek, a kétezer év alatt minden keresztény embernél, szenteknél, nem szenteknél, bűnösöknél ugyanaz a cél: krisztusivá lenni. Kis Teréz, Nagy Szent Teréz, akkor korunkban, akiknek a szentté avatása folyik: Kaszap Pista, akivel a novíciátusban egy évig együtt voltunk, Batthyányi Strattmann László, Teréz Anya, csodálatos serege az Új Embereknek, a régi emberiségen belül.
Mindegyikükben közös az, hogy meglátták azt, aminek lennie kell, amit szerettek volna, amik akartak lenni: az az új, az a krisztusi. Milyen gyakorlat vezette őket abban, hogy ezt megvalósítsák? Kedves, jó Testvérek, mindegyiküknél ott találja az ember azt, hogy valamilyen formában ő nézte, látta a krisztusit. Előtte volt, kirajzolódott az Úr Jézus.
Olyan gyakorlatra van szüksége minden keresztény embernek, ami tartalmazza ezt a rálátást. „Nézem Őt” – ezt nevezzük meditációnak, és ezt tartom a keresztény élet legfontosabb gyakorlatának. Mindegyikünknek rá kell találni erre, hogy napról-napra hogy lehet elevenen előttem az Úr Jézus.
Hogy csináljuk ezt? Úgy hívjuk, hogy meditáció. Mindenféle neve van, de döntő maga a dolog. Nekem okvetlenül, minden nap az Úr Jézussal szembesülnöm kell ahhoz, hogy elevenen magam előtt lássam azt, amivé lennem kell. Azt az eszményt. Az eszmény pedig nem más, mint az Úr Jézus. Ez nélkülözhetetlen gyakorlata minden keresztény életnek.
Visszatekintek a 89 évemre. Az döntő volt az életemben, amikor azt keményen elhatároztam, hogy nem engedek abból, hogy naponta meditáljak. Nálunk, jezsuitáknál egy óra meditáció van. Szent Ignác nagyon jól látta, hogy ez alapvető dolog.
Próbálja mindenki magának feltenni azt az alapvető kérdést, hogy „Megvan ez az életemben?” Ez ad egy szilárdságot, egy biztos fogózkodót a mindennapoknak, ha ehhez szívósan, kegyetlenül ragaszkodunk. Nekem életszükséglet, élet-halál kérdése, mint keresztény embernek, hogy az Úr Jézussal naponta szembesülök-e vagy nem.
Érdekes, ez pont a föloszlatás után történt már az életemben, hogy amikor olyan fölfordulás keletkezett, megszűnt a rendezett szerzetesi napirend, ami a rendházakban addig biztosítva volt, és akkor szanaszét szóródtunk mindenféle föladatra, akkor kezdtem elhagyogatni a mindennapi meditációt. Akkor kezdett elgyöngülni bennem ez a szándék. Jelentkeztek is a problémák, és észrevettem, hogy valami baj van. Akkor aztán átéltem újra – hál’ Istennek akkor még szilárdabban, és még szívósabb akarattal, hogy nekem minden nap az Úr Jézussal találkoznom kell, és ez élet-halál kérdése. Ezt azóta is tartom, akármi legyen.
A Szentírásból valamit megragadni: az Úr Jézusnak egy-egy vonását, egy jelenetet az életéből, vagy ha nem is tudom a Szentírást kézbe venni – hát annyira már ismerem Őt – egyszerűen csak elé tárom, hogy „Itt vagyok, Uram!”
Úgy szoktam ezt csinálni, hogy a magam jelenlétéből indulok ki. Bámulatos dolog az ember jelenléte. A létezés, egyáltalában a létünk is fantasztikusan izgalmas kérdés. Hogy létezem én? Az ember a megszokott dolgokat egész új színben látja. „Jelen vagyok?” És akkor ráébred, hogy „Milyen kicsi az én létem! Milyen kicsi az én jelenlétem, de mégis valóság!” És belépek egy másik jelenlétbe.
A föltámadt Úr Jézus emberként is most éppen itt, jelenlétben van. Azért férünk hozzá mindnyájan, bárhol. És akkor én az én kis jelenlétemből, az Úr Jézus jelenlétébe lépek. Hát ez a rövid művelet az ima a meditáció elején. Akkor szembesülünk. Ekkor az én jelenlétemet elébe tárom.
