Május 20., Urunk mennybemenetele, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat ötödik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
A másik gyakorlat, a számonkérés. Szent Ignácnál ott találhatjuk ezt kifejezetten, az úgynevezett „exámen” néven. Ő délben is, meg este is csinálta ezt, jegyezte is magának: „Számonkérés: behajtani magunkon, amit helyes belátásra jutva elhatároztunk”.
Mert mindegyikünk életében adódnak olyan dolgok, amelyeket nem lehet egyszerre elintézni. Ha fölfedezem egy rossz szokásomat, vagy látom, hogy halmozódnak a megválaszolatlan levelek, akkor arra rá kell keríteni a sort, azt meg kell csinálni. Mindegyikünknek más és más föladata adódik.
Ha túl sok időt szentelek az újságnak, a tévének, a rádiónak, ha nincs egyensúly az életem foglalatosságaiban, akkor – ha exáment tartok napról-napra – kell, hogy észrevegyem. Kell, hogy lássam, hogy itt valami nincs rendben. „Itt én aránytalanul, túl nagy dolgot szentelek egy olyan dolognak, ami nem érdemli azt meg.” Akkor csak olyan kíváncsiság-kielégítés van, hogy odatapadok a tévé, vagy a számítógép elé, amely ma már mindenkit lefoglal, a keresztény embereket is. Döbbenetes! „Aránytalanul hosszú időt szentelek neki. Ezen segíteni kell.”
Szent Ignácnál látja az ember, hogy ha észrevett valami hibát, nem nyugodott mindaddig, amíg azt ki nem javította. Volt neki egy kis füzete, amibe még jegyezte is, napról-napra, plusz-mínusszal, hogy hányszor hibázott és hányszor sikerült neki legyőzni azt a hibát, amit meglátott magában.
Hasonlóképpen kell nekünk is, ahhoz, hogy haladjunk abból, ami van, afelé, ami még nincs. Hogy ezeket az akadályokat legyőzzük, ahhoz szívós, mindennapi küzdelem, számonkérés kell.
Szent Ignác úgy csinálta a számonkérést, hogy először mindig hálát adott a Jó Istennek azért, amit már elért. Az öröm hangján. Ez nagyon személyes, jó színt is ad az Úr Jézussal való beszélgetésnek, hogy azt mondjuk: „Uram, nézd, ez sikerült! Köszönöm!” A hálaadás után jött a vizsgálat: „Na, hogy is haladtam abban a néhány dologban, amit megbeszéltünk, ami nekem még nincs, és kell, hogy legyen?” És akkor, ha látom, hogyan haladok, akkor vagy megköszönöm azt is, vagy megbánom – a bánatnak is legyen helye a számadásban, az exámenben –, és akkor jön az elhatározás: hogyan fogom csinálni majd a következő napot.
Ez a két elem: a napi találkozás az Úr Jézussal, és a számonkérés. Ezek nélkülözhetetlen lépései a krisztusi életünknek. Minden más ezek után következik.
Kedves, jó Testvérek!
Íme itt van konkrét módon megint a téma, amit mindegyikünknek a megújulásunk érdekében most rögzíteni, tisztázni, konkretizálni kell. Ebédig még van éppen egy óra, fordítsuk a figyelmünket erre! „Hogy fogom én megoldani az Úr Jézussal való napi meditációs találkozást, és hogy fogom beilleszteni és bevasalni magamon ezt a napi számonkérést?” Ha ezeket tudom rögzíteni, ekkor ezek lépések lesznek előre. Ezek nem a levegőben lógnak, ezek megfoghatók, konkrét kapaszkodók, amiken lehet mérni gyakorlattal az életet: „Igen, ha ez megvan, akkor megyek, akkor haladok”.
Mert én egész lényemmel, minden porcikámmal olyan természetű létet kaptam, hogy a Van meg a Még Nincs szorosan együtt van bennem. Nem állhatok meg! A haladás pedig csak gyakorlatok által történhet. Hiába beszélek, hiába tanácskozom, hiába próbálkozom, ha gyakorlat nincs, akkor nem haladok.
Persze, hogy az Úr Jézus megteheti, hogy valamilyen rendkívüli meglátással előbbre segít. Ez az ő dolga. Az én dolgom, hogy jó, konkrét gyakorlatokat alakítsak ki az életemben. Hogy megtaláljam a mértékét is a dolgoknak.
Kell átfutni az újságot, vagy valamilyen módon értesülni arról, hogy mi van a környező világomban! Mint ahogy én a Krónikával. (Azért az újságokat is átfutom, kizárólag a nagybetűseket.) Az erre szánt idő az jó, az a helyén van, nincs benne túlzás. Aránya legyen a dolgoknak!
De az ima, a számadás, a számonkérés magammal szemben mindenképpen ott legyen! És akkor adjam meg a többi föladatomnak is a maga helyét, mértékét, és akkor haladok előre.
Világos, hogy a haladásomat az Új Ember öntudata hordozza. A hála, az öröm az Úr Jézusnak, hogy „Megújítottad az életünket, az Örök Életbe bekapcsoltál! A Szentháromság körébe tartozom már az életemmel! Nagyszerű!” Ez a meggyőződés, ez a hit ott van minden mögött. Ez a hit, remény, szeretet, ez visz aztán engem előre a jó gyakorlatokon keresztül.
