Augusztus 5., évközi tizennyolcadik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)
(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat első részletét közöljük.
További részek: 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)
Ábrahámban magunkra fogunk ismerni. Ha elolvassuk azokat a helyeket, ahol Ő szerepel hosszabban a Szentírásban, ha magunk elé állítjuk Ábrahámot, akkor mind jobban ráébredünk, hogy Isten őt mindnyájunknak adta a legfontosabb kérdés megvilágítására: az Istenhez való hitbeli kapcsolódásunk természetére világít rá. Azért mondja a Szentírás, hogy „a hitünk atyja”.
És nem csak a mi keresztény hitünknek az atyja, hanem a mohamedánoknak, a zsidóságnak, tehát három nagy, egyistenhivő vallás összes híveinek az atyja. Rengeteg férfi, nő, gyerek számára hitünk atyja ő és példa. És valóság.
Azt mondja az Úr Jézus róla, hogy Ábrahám látta az ő napját és ujjongott. Tehát az Úr Jézus felé tekintett, az Úr Jézust ígéretben már magáénak vallotta. Az Úr Jézussal való kapcsolata is megvolt.
Aztán ha majd továbbmegyünk az életének mozzanataira, amelyeket a Szentírás megörökíteni jónak látott, akkor föltűnik majd, hogy az egész élete csupa mozgás, csupa vándorlás, csupa keresés. És rátalálunk, hogy a mi életünk is ilyen. Hogy ne lepődjünk meg, hogyha mi is ilyen kereső, vándorló, küzdő mozzanatokat találunk az életünkben. Ezekből tevődik össze az életünk.
Meglepő, hogy Máté az evangéliumának kezdetét így fogalmazza: könyv Jézus Krisztusnak, Dávid Fiának, Ábrahám Fiának származásáról. Ábrahám fiának mondja az Úr Jézust is. Tehát az Úr Jézusnak is kapcsolata volt Ábrahámmal. Vérségi kapcsolata is. Ábrahám nemzette, és nemzedékek sora indult el egészen Jákobig, aztán Mária férjéig, és Mária is ezen a vonalon származik. De nemcsak biológiai eredete vezet vissza az Úr Jézusnak Ábrahámig, hanem lelkileg is kapcsolatban van vele. Ábrahám látta az én napomat, és örvendett. Milyen közelséget mutat ez a kifejezés, ez a fölkiáltás!
És az ígéret, amelyet Ábrahámnak tett az Isten: utódaid nagy nép lesznek, és a te utódaid közül származik az, akiben áldást adok az egész világra, minden nemzetségre. Ez az ígéret Benne teljesedett be, és így a beteljesedés erősíti a mi hitünket. Az Isten legnagyobb ígéretét Ábrahámnak tette. Ennél nagyobb ígéretet nem tehetett volna. Mert az áldás az Isten teljességét jelenti: hogy Ábrahám utódai közt lesz az, akin keresztül az Isten kegyelmének, szeretetének, kinyilatkoztatásának a teljessége lesz a mienk, mindannyiunké, az egész emberi világé.
Tehát ilyen szempontból Ábrahám valóban hitünk atyja, és az útja, amit megtett, hogy kövesse Isten fölszólítását – amit Ő elhitt, hittel elfogadott –: Ábrahám útja a mi utunk is. Tiszta lelkigyakorlatos út.
Minden lelkigyakorlatnak a célkitűzése az, hogy olyan emberré legyünk, aki Isten akaratával egyezik, szövetségben él Istennel, egy akarásra jut Istennel. Mert az ember legmagasabb rendű ajándéka a szabadsága: ebben különbözünk az alattunk levő teremtményektől. Szabadságunk van. Szabadon tudunk dönteni. És a döntésünk jelentősége óriási. Ha csak úgy össze-vissza élnénk, sodródva a körülményektől, az azt jelentené, hogy az emberi lényünk legmagasabb rendű képességének, a szabadságnak, a döntéseinknek nem vagyunk urai. Viszont, ha csak magunk lennénk ura a döntéseinknek, csak magunkra hagyva döntenénk, az nagyon szegényes életet jelentene. Bizonytalan életet. Vajon eltalálom-e a helyes döntést? Olyan sok hatást gyakorol rám a környezet, az ösztönvilágom, más emberek… hogyan lehetek biztos abban, hogy a döntéseim jók, a javamra lesznek és elvezetnek a célomhoz? Azért keressük, hogy a döntéseink ne csak a magunk kis pillanatnyi hogyléte szerint igazodjanak, hanem biztos, szilárd fogódzkodójuk legyen. Istenbe kapaszkodjanak, Isten döntéseivel egyezzenek. Ez az eszmény áll a lelkigyakorlatok mögött: az Istennel együtt élő ember, az Istennel szövetségben élő ember. Ez Ábrahám. Isten szövetséget köt vele. Megesküszik. Megesküdnek egymásnak.
Mi, jezsuiták minden napra egy közös imát tartottunk meg: a mindenszentek litániáját. És ebben most benne van: Szent Ábrahám, Szent Illés, Szent Mózes, könyörögjetek érettünk! Bátran vállaljuk, hogy az Ószövetség és az Újszövetség egysége hozzánk tartozik. Az ószövetségi szentek is testvéreink. Amikor Ábrahámról elmélkedünk, így próbáljunk beszélgető viszonyba lépni Vele.
Honnan merítjük Ábrahámról az ismereteinket? Kizárólag a Szentírásból. Az ószövetségi Szentírásban 181-szer fordul elő a neve. Istent Ábrahám Istenének, Izsák Istenének, Jákob Istenének mondja a Szentírás. Tehát akkor hiteles az az istenkép, ami Ábrahám életével kapcsolatban előttünk kiemelkedik. Nincs az a veszély, hogy valami hamis irányba eltorzítjuk Isten fogalmát, Isten képét. Akkor nekünk igaz istenképünk lesz, ha Ábrahám istenét megtaláljuk és keressük. Az Újszövetségben is több tucatszor előfordul a neve. A Boldogságos Szűz is említi az ígéretet, amit Ábrahámnak és utódainak tett Isten. Az Úr Jézus pedig azt mondja: „Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” Tehát Ábrahámtól származik az Úr Jézus, de kiemeli, hogy mielőtt Ábrahám lett, én vagyok. Istenségét így mutatja meg, így fejezi ki.
Hát bennem hogyan él Ábrahám? Az életemben, eddigi életemben? Volt valami komolyabb ismerkedésem vele? Alighanem általában nemleges válaszok születnek. Egy ekkora egyéniség, egy ekkora alakja a kinyilatkoztatásnak: mégis, előttünk, katolikusok előtt feledésbe süllyed.
1. Ábrahám áldozata
Egy mozzanat kiemelkedik: Ábrahám áldozata. Mégsem szoktunk fölfigyelni rá, ha a vasárnapi olvasmányok között szerepel. Vagyis legalábbis elég kevéssé említjük. Ezt is most iparkodunk jóvátenni. És próbáljuk most az első elmélkedésünk tárgyává tenni azt, hogy Ábrahámnak milyen istenismerete van. Hogy Isten őt megszólítja, és hisz Istennek. És Istennel bizalmas, baráti hangon beszél.
A legelső, hogy a Teremtés könyvéből a három fejezetet, a 12. fejezettől a 15-ig olvassuk el. Frissítsük föl, amit a Szentírás Ábrahámról mond. És aztán utána vehetjük a Római levélből is a 4. fejezetet, a Galata levél 3. fejezetét, a Zsidókhoz írt levél 11. fejezetét. Megkereshetjük azt, ami Róla szól.
Mindjárt ott találjuk a kapcsolatát, az Istennel való kapcsolatát egy beszélgetésben. Egy egész eredeti, csodálatos megszólítást hoz Róla a Szentírás: Isten megszólítja őt. Vajon mi van e mögött, hogy Isten megszólíthatta őt? Milyen előzmények lehetnek Ábrahám életében, hogy ilyen kapcsolatot kezdhet vele Isten? Krisztus előtt 2300 körülre tehető Ábrahám élete.
Szerepel Ábrahám részéről a Szentírásban, a Teremtés könyve 13,22-ben: „a kezem fölemelem az Úrhoz, a Magasságbelihez, az ég és föld teremtőjéhez.” Ez ad támpontot arra, hogy Ábrahámban milyen istenfogalom, milyen istenhit volt az ő megszólítottságát, elhivatottságát megelőzően.
Abban a világban Istenre vonatkozólag fantasztikus tévedések meg bizonytalanságok voltak: hajlandóak voltak az emberek a teremtés mindenféle megnyilatkozását – krokodil vagy íbiszmadarak – Isten megnyilatkozásaként tisztelni. Ábrahám ekkor az ég és föld teremtőjéhez, a magasságbelihez, az Úrhoz emeli föl kezét. Úgy látszik, ő eljutott, az Isten igazi megismeréséhez, igazi fogalmához.
Vajon mikor ismerhette föl életében Istent? Gyermekkorában? Vagy fiatalemberként? Egyszer később azt mondja neki Isten: „Én vagyok Isten, aki kiemeltelek a káldeusok lángjából.” Mi lehetett ez a káldeusok lángja?
Annak kapcsán, hogy Ábrahámnál ezeket a kérdéseket fölvetjük, alkalmunk van arra, hogy magunknak is föltegyük ezt a kérdést. Hogy állok én istenismeretemmel, istenfogalmammal? Honnan emel ki engem Isten? És ki számomra Isten? Honnan kaptam én istenismeretemet? Családi hagyomány? Ennek a veszedelme az, hogy esetleg megszokott – és ellaposodhat. Olyan mindennapi lehet, amely nem mond nekem semmit. Használom a nevét, de mélyebb tartalom nélkül. Tehát a családi hagyomány lehet pozitív, értékes is, mert óriási érték az, ha a család továbbította számomra Isten ismeretét. De van veszélye is.
Aztán vannak, akik nem kapják meg a családjukon keresztül az igazi istenismeretet. Nem hagyományozódik feléjük. Konvertiták. De később valahogy betör az életükbe Isten igazi ismerete, a megdöbbenés, hogy van, és hogy kicsoda. Ez a családból, a hagyományból kiszakadó ember istenélménye: ennek előnye, hogy sokkal személyesebb lehet. A veszélye viszont az, hogy szektás jellegű, külön úton lévővé is válhat. Fanatizmus, ideológia válik belőle. És a többi embertől elkülönül, föléjük teszi magát, hogy egyedül én ismerem az igaz Istent, a többi nem ismeri. Az ilyen istenismeretnek ez a nagy veszélye.
Találkoztam olyan emberrel, aki azt mondta, nem megy templomba, hanem ki szokott menni a falu mellett egy dombra, és ott imádkozik. Mert ott tud imádkozni. Szóval a természetből merített istenélmény. Ennek is az a jellege, hogy a többi embertől elszakad. Hogy olyan romantikusan, a mindenkori szeszélyének van kiszolgáltatva Isten.
Ábrahámnak olyan Istene van, aki szólhat hozzá. Szólt az Isten. Többször is szólt. „Tekints az égre!” „Emeld föl a szemedet!” És így tovább. Ez azt mutatja, hogy akárhonnan eredt is az istenképe, de élő volt. Nagyon közeli volt hozzá. Olyan Istene van, aki szól. Aki nem hagyományozott, nem valami romantikus kis egyetlen élménynek az eredménye, nem a természetből merített, sokszor személytelen jellegű Isten, hanem aki szól hozzá. És aki aztán szövetséget köt vele.
Ennek ismeretében felmerül a kérdés: vajon a zsidók miért nem akarták kimondani Isten nevét?
(További részek: 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)