December 30., Szent Család vasárnapja, prédikáció (C egyházi év)
Krisztusban kedves Testvérek!
A Karácsony titka a megtestesülés. Nem lenne a szemünk előtt a maga teljességében, ha a Szent Család vasárnapja nem mutatná meg azt is, hogy ez a megtestesülés – Istennek az emberi világba ültetődése, gyökereződése – együtt jár az egész emberi élet elfogadásával. Nemcsak az emberi természetet vette ő magára, hanem mindazt, ami ezzel az emberi természettel kapcsolatos.
Az Evangéliumban felbukkannak olyan szavak, amelyek mutatják, hogy Jézusnak rokonsága van. Keresték Őt a rokonok és ismerősök között: ismerősei is voltak.
Látni, hogy az egész názáreti búcsújáró közösség egyet alkot. Együtt mennek-jönnek. Látni, hogy a szokásokat megtartották. Bizonyára a szokások között ott szerepeltek az énekek is. Az imák. Népük egész kultúráját hordozták, magukra vették. A Szent Család minden tagja ismerte ezeket. Abból, hogy Jézus kérdezgette az írástudókat, és felelt nekik, látni, hogy nagyon jó nevelést kaphatott. Tájékozott volt népének egész szellemi-lelki világában kincsei között. Kibontakozik előttünk itt, az emberi életnek az a tere, amelyet családnak, közösségnek mondunk.
Azt is látni itt az Evangéliumból, Jézus válaszából, hogy Őbenne milyen tudatos már ez a két világba tartozás. Természetes, hogy oda tartozik a Szent Családhoz, a nevelőatyjához, édesanyjához, a faluközösséghez. De épp olyan természetes neki az is, hogy Atyja házába kell mennie. Ez a titka a Szent Családnak. Ez a két országba, két világba tartozás egyszerre.
Ha egy család a kizárólag a földi dimenziónál, földi kibontakozási térnél marad, az olyan, mintha sánta vagy gutaütött lenne az a család. Az egyik fele megbénul. Azok a szálak, azok a kapcsolatok, amelyek az élet végső forrásait jelentik a család számára, megbénulnak, ha csak földi lesz az a család, ha az Atya házához fűződő kapcsolatokat nem ápolja. Ez a kettősség nem tehertétel a családon, mint ahogy most mondják, hogy „jaj, csak kettős nevelést ne!".
Ellenkezőleg: csak egyoldalú nevelést ne! Ez a veszedelme a családnak. A családok ezen buknak vagy állnak, hogy vállalják ezt az egyszerre két világba tartozást. Úgy tartozni az Atya házába, hogy ugyanakkor azért éljük a teljes emberi életet. Felvesszük, magunkba szívjuk a földi dimenziónak, a földi világnak minden értékét, az egész kultúráját. És úgy tartozni a földi kapcsolatok közé egészen mindenestül, hogy ugyanakkor mindenestül az Atya házához is tartozzon. Ez az egészséges család, a Szent Család.
A mi korunk legnagyobb eretneksége, veszedelme; legpusztítóbb irányzata és gondolata az, amit szekularizációnak neveznek, amit materializmusnak mondhatunk. „Elégedj meg az iparcikkekkel." „Elégedj meg a kényelemmel, amit a Föld nyújt; a technika vívmányaival; az emberi tudomány terével, és mondj le minden másról, ami ezen túl van." Ez olyan, mintha elfagyna a kert, lefagyna benne minden virág. Olyan, mintha kiesne az áramszolgáltatás. Mit ér ez a magára maradt emberi dimenzió? Mire tud ez jutni? Mire tud ez válaszolni? Hogy talál ez értelmet önmagában, önmagára?
Csak Istennek van értelme önmagában. Ez az önistenítés szörnyű tévedése. Látjuk a gyümölcseit. Az eresztékeiben szakadozik szét az egész. Azok a családok, amelyekben valami okból kimarad a kapcsolat ápolása az atyai ház felé, ha mégannyira keresztények voltak a szülők, ha mégannyira jóakaratúak is, egy-kettőre mutatkozik rajtuk a sorvadás, a betegségek, a bajok, és nem tudnak választ. Kínlódnak, gyötrődnek.
Ez az egyetemes emberkínzás, amit ez a mai világ durván, kegyetlenül és következetesen, kíméletlenül rá akar erőltetni az emberi világra. De lehetetlenséget próbál, mert Isten arra teremtette az embert, hogy az Istené legyen. Benne a mélységek ott vannak, amiket nem elégíthet ki ez a világ.
És akkor jönnek a pótlékok, jönnek a deformálódások, a menekülés a varázslatokhoz meg a pszichológusokhoz meg a babonához – annak minden formájához –, meg a spiritisztákhoz, és minden egyéb tévedéshez.
Az ország fele szektás lett – azt mondják. Valahol áttör az emberi lélek természetes vágya. A Szent Családot, azt igazán a kereszténységben találjuk meg: az Úr Jézus hozta. A Szűzanyával, Józseffel alkot egy szent családot, de kiterjeszti a Szent Családot minden családra, és az Egyház a Földön a Szent Család. Az Egyház, amelyben elválaszthatatlanul és örökre egybeforr az Isteni és az emberi elem.
Családonként és közösségenként is az isteniben találjuk meg az emberi kultúránk értelmét. Nincs igazi öröm, ha nem nyúlnak az örömeink gyökerei is az isteni talajba, Isten országába. Viszont Isten országának az értékei, az igazság, szeretet, a kegyelem, a béke, az igazságosság, ez mind csak akkor bontakozhat ki előttünk és az életünkben, ha van emberi formája.
Azt mondja az Úr Jézus Krisztusról a Szentírás: növekedett bölcsességben és kedvességben is az emberek előtt. Előttünk is van növekedési terület. És növekednünk kell minden nap abban, hogy átjárja életünket az Atya házába való tartozás. Hogy lehetőleg egy szavunk, cselekedetünk, egy indulatunk se legyen anélkül, hogy tudnánk: az Atya házába is tartozunk. Ez az ide és oda tartozás együtt szép, együtt gazdag, együtt örvendetes. Akkor éljük át Isten országának a javait is. Hogy milyen boldogság az igaz életet élni, a kegyelem életét élni, a békét, a szeretet birtokolni.
Adja meg nekünk Isten ezt a boldogságot az új esztendőben. Adja meg egész népünknek, adja meg az egész emberiségnek is, hogy rátaláljunk ezekre az ősi utakra és gyökerekre, hiszen nincs más kibontakozás az emberiség előtt, csak az a kettő együtt! Ámen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
1Sám 1,20–22.24–28
Hanna fogant, és amikor elérkezett az ideje, fiút szült. A Sámuel nevet adta neki, „mert – amint mondta – az Úrtól könyörögtem ki."
Amikor Elkana egész családjával újra fölment, hogy az Úrnak az évi áldozatot bemutassa és teljesítse fogadalmát,
Hanna nem ment föl vele. Azt mondta férjének: „Először elválasztom a gyereket, aztán elviszem: jelenjen meg az Úr színe előtt és maradjon ott örökre."
Mihelyt elválasztotta, fölvitte magával, egy hároméves marhával, egy efa liszttel és egy tömlő borral egyetemben, és Silóban belépett az Úr templomába; a fiú meg nagyon kicsi volt.
Amikor a marhát feláldozták, a fiú anyja odament Élihez. Megszólította:
„Engedd meg, uram! Amint igaz, hogy élsz, uram, az az asszony vagyok, aki itt álltam melletted és imádkoztam az Úrhoz.
Ezért a fiúért imádkoztam. S lám, az Úr teljesítette kérésemet, amellyel hozzá fordultam.
Ezért én is átengedem (fiamat) az Úrnak, egész életére átengedem az Úrnak." És ott leborultak az Úr előtt.
1Jn 3,1–2.21–24
Nézzétek, mekkora szeretettel van irántunk az Atya: Isten gyermekeinek hívnak minket, és azok is vagyunk. Azért nem ismer minket a világ, mert őt sem ismeri.
Szeretteim, most Isten gyermekei vagyunk, de még nem nyilvánvaló, hogy mik leszünk. Azt tudjuk, hogy ha megjelenik, hozzá leszünk hasonlók, mert látni fogjuk, amint van.
Szeretteim, ha szívünk nem vádol, legyünk bizalommal az Isten iránt.
Bármit kérünk, megkapjuk tőle, hisz megtartjuk parancsait, és ami tetszik neki, azt tesszük.
Az az ő parancsa, hogy higgyünk Fiának, Jézus Krisztusnak nevében, és szeressük egymást parancsa szerint.
Aki teljesíti parancsait, benne marad az Istenben, és az Isten is őbenne. Azt, hogy ő bennünk marad-e, a Lélektől tudjuk meg, amelyet nekünk adott.
Lk 2,41–52
Szülei minden évben fölmentek Jeruzsálembe a húsvét ünnepére.
Amikor tizenkét éves lett, szintén fölmentek, az ünnepi szokás szerint.
Az ünnepnapok elteltével hazafelé indultak. A gyermek Jézus azonban Jeruzsálemben maradt anélkül, hogy szülei tudták volna.
Abban a hitben, hogy az úti társaságban van, mentek egy napig, és keresték a rokonok és ismerősök között.
Amikor nem találták, visszafordultak Jeruzsálembe, hogy keressék.
Három nap múlva akadtak rá a templomban, ott ült a tanítók közt, hallgatta és kérdezgette őket.
Akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein.
Amikor meglátták, csodálkoztak. Anyja így szólt hozzá: „Gyermekem, miért tetted ezt velünk? Íme, atyád és én szomorúan kerestünk."
Ezt felelte: „De miért kerestetek? Nem tudtátok, hogy nekem Atyám dolgaiban kell lennem?"
Ám ők nem értették meg ezeket a hozzájuk intézett szavakat.
Velük ment hát, lement Názáretbe, és engedelmeskedett nekik. Szavait anyja mind megőrizte szívében.
Jézus meg gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek előtt.