Február 10., évközi ötödik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)
Krisztusban kedves Testvérek!
Az Úr Jézus Igéje eleven, most szól a liturgiában, a szentmisében. Ő tanít minden misében. Hatalmas az Úr Jézus tanítása, Igéje. Óriási távlatot nyit minden egyes része az evangéliumnak.
Ennél az evangéliumnál a színtér is hatalmas. A part, tömeg rajta, csapkodja a partot a tó vize – a tenger, ahogy ott mondták. A tömeg annyira éhes az Isten igéjét hallani, hogy az Úr Jézust nekiszorítják a víznek. Görög kifejezéssel „nekifekszenek": a tömeg nekifekszik Jézusnak.
És az Úr Jézus mintegy kényszerülve keres: éppen nemrég kötött ki az a két csónak. Hát beleszáll az egyikbe, és kéri Pétert – itt csak azt mondja Lukács, hogy Simont –; kéri Simont, hogy egy kicsit taszítsa beljebb a csónakot. Úgy folytatja a tanítást az Úr Jézus. Benne van a tanításban. A tanítás közben van ez a jelenet.
Óriási távlatot nyit a tanításával is. Az Úr Jézus ezen az alapjában véve kietlen földön Isten Országáról beszél. ezen a földön, amely, ha jobban megnézzük, csukott, zárt valami, nem sokat ígér. Hiába túrjuk, hiába keresünk benne, valahogy csöndben marad, nem szól, nem nyitja meg magát, rejtélyes előttünk; olyan világ, amelyben a dolgoknak vége van. Nincs sok fantázia benne.
Jézus kinyitja az emberi szemek előtt a távlatot, a továbbit, amire Isten teremtett és hív minket. Egy másik tengelyt mutat meg. A végtelen tengert, Isten végtelen terveit, útjait velünk, emberekkel, Isten Országát, ahol Isten együtt van az emberrel. Ez az Isten Országa: Isten együttléte az emberrel.
És ahogy a tanításban szünetet tart, odaszól Péternek – most derül ki, hogy az Úr Jézus nemcsak tanít, hanem a halászathoz is ért –: most vessétek ki a hálót. Mintha érezte volna, hogy a halak járása a vízben merre megy.
És Simon, aki ért a halászathoz, mutatja, hogy az Úr Jézus olyan valamit mondott, amivel Ő nem érthet egyet. Ez ellene van az Ő tudásának, tapasztalatának. Ha egész éjjel hiába dolgoztak, most, reggel, mikor nincs halfogásnak ideje, most aztán végképp hiába veti ki a hálót. Tehát Simon csakis az Úr Jézus szavára tesz meg valamit. Ahogy mondja is: „A Te szavadra megteszem." A szó parancsszónak hangzott. „Vessétek ki a hálót!" „Evezz a mélyre, vessetek hálót!" Mégpedig fogásra vessetek hálót! Ez szakkifejezés: nemcsak keresésre, hanem már fogásra. Annyira biztos a nagy halászmester a dolgában.
És közben Jézus is kiveti a hálót Péterre. El is indul a két csónak. Nemcsak olyan merítőháló volt, ami a csónak orrában volt egy rúdon, amely csak arra való volt, hogy belemerítsék a vízbe és kiszedjék a zsákmányt. Itt kerítőhálóról van szó.
„A hálóitokat vessétek ki": többes számban mondja az Úr Jézus. Tehát a két csónak közül az egyik vitte a háló elejét: 3-400 méteres háló volt ez 3-4 hálóból összekombinálva. És nagy halászatról volt szó.
Megtették – és látja Péter az eredményt. Az Ő bárkájuk ott maradt, a másik ment előre. És Péter mindjárt látta az eredményt. Az Úr Jézus lábai elé borul. Péter valamit megérzett. Mit érezhetett? Talán éppen azt, hogy ez az egész dolog neki szól. Itt Simon és az Úr Jézus között zajlik valami.
Érdekes, hogy Lukács Simont emleget egészen addig, míg a halfogás nem történik meg. A halfogás után, amikor az Úr lába elé borul: akkor már Simon Péternek mondja. Köztük zajlik valami. Észrevette, hogy Rá van kivetve a háló. Hogy céltudatosan művelt valamit az Úr, Őt szólította meg, Őrá bízta a dolgot, pedig ott voltak a társai is. De kiemelte Őt a társai közül. És valami titokzatos mélységben az Úr Jézus megéreztette vele az Ő külön szeretetét. Keresi Őt. Hívja Őt többre.
Így rendült meg és borult az Úr Jézus lába elé: az előtt, aki őt hívja, az előtt ő bűnös ember. Mint ahogy az első olvasmányban Izajás megérezte. Csakhogy ott Isten teljes fönségben jelenik meg: templomban, tömjénfüst között, és énekelnek neki „Szent, szent, szent" éneket. Itt pedig egyszerűen jelenik meg egy bárkában állva. És a parton emberként tanítva. Mégis megérzi Benne Simon Péter azt, akinek „Szent, szent, szent"-et énekelt az angyal. És így borul előtte térdre. Félelem fogta el. A Szentírás minden isteni jelenlétnél hozzáteszi: „Az embert félelem fogja el." És az Úr Jézus erre mondja aztán, hogy látja, kifogta a halat:...
(a szöveg vége hiányzik)
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 6,1–8
Abban az esztendőben, amikor meghalt Uzija király, láttam az Urat. Magas és fönséges királyi széken ült, és uszálya betöltötte a templomot.
Szeráfok lebegtek fölötte: mindegyiknek hat-hat szárnya volt. Kettővel befödték arcukat, kettővel befödték lábukat, s kettővel lebegtek.
És harsány hangon mondogatták egymásnak: „Szent, szent, szent a Seregek Ura, dicsősége betölti az egész földet!"
Még a küszöbök alapjai is megrendültek harsány hangjuktól, és a templom tele lett füsttel.
Erre így szóltam: „Jaj nekem, végem van, mert tisztátalan ajkú ember vagyok, és tisztátalan ajkú nép között élek, mégis szememmel láttam a Királyt, a Seregek Urát."
Akkor az egyik szeráf odarepült hozzám, a kezében izzó parazsat tartott, amelyet csípővassal az oltárról vett.
Megérintette vele az ajkamat és így szólt: „Nos, azáltal, hogy ez megérintette ajkadat, eltűnt gonoszságod és bocsánatot nyert a bűnöd."
Aztán hallottam az Úr szavát, amint így szólt: „Kit küldjek el? Ki megy el nekünk?" Így válaszoltam: „Itt vagyok, engem küldj el!"
1Kor 15,1–11
Figyelmetekbe ajánlom, testvérek, az evangéliumot, amelyet hirdettem nektek. Elfogadtátok, és szilárdan kitartotok benne.
Általa elnyeritek az üdvösséget, ha megtartjátok úgy, ahogy hirdettem nektek. Másként hiába lettetek volna hívővé.
Elsősorban azt hagytam rátok, amit magam is kaptam: Krisztus meghalt bűneinkért, az Írások szerint,
eltemették és harmadnap feltámadt, az Írások szerint.
Megjelent Péternek, majd a tizenkettőnek.
Később egyszerre több mint ötszáz testvérnek jelent meg, ezek közül a legtöbben még élnek, néhányan azonban már meghaltak.
Azután Jakabnak jelent meg, majd az összes apostolnak.
Utánuk pedig, mint egy elvetéltnek, megjelent nekem is.
Én ugyanis az utolsó vagyok az apostolok közt, s arra sem méltó, hogy apostolnak hívjanak, hiszen üldöztem az Isten egyházát.
De Isten kegyelméből vagyok az, ami vagyok, s rám árasztott kegyelme nem maradt bennem hatástalan. Többet dolgoztam mindegyiküknél, igaz ugyan, hogy nem én, hanem az Isten kegyelme, amely velem van.
Mindegy tehát, hogy én vagy ők: ugyanazt hirdetjük, s így lettetek hívővé.
Lk 5,1–11
Amikor egyszer a Genezáret tavánál állt, nagy tömeg sereglett oda hozzá, hogy hallgassa az Isten szavát.
Látta, hogy a tó partján két bárka vesztegel. A halászok kiszálltak, és a hálót mosták.
Beszállt hát az egyik bárkába, Simonéba, s megkérte, hogy lökje egy kicsit beljebb a parttól. Aztán leült, és a bárkából tanította a népet.
Amikor befejezte a tanítást, így szólt Simonhoz: „Evezz a mélyre, és vessétek ki a hálótokat halfogásra!"
„Mester, egész éjszaka fáradoztunk, s nem fogtunk semmit, de a te szavadra, kivetem a hálót" – válaszolta Simon –,
és így is tett, s annyi halat fogtak, hogy szakadozni kezdett a háló.
Intettek a másik bárkában levő társaiknak, hogy menjenek segíteni. Mentek is, és úgy telerakták mind a két bárkát, hogy majdnem elsüllyedt.
Ennek láttán Simon Péter Jézus lábához borult, és e szavakra fakadt: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!"
Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el.
Hasonlóképpen Jakabot és Jánost is, Zebedeus fiait, Simon társait. De Jézus így szólt Simonhoz: „Ne félj! Ezentúl emberhalász leszel."
Kivonták a hajókat a partra, és mindenüket elhagyva követték.
