Május 5., húsvét hatodik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)
Krisztusban kedves testvérek!
Azzal kell kezdenem, hogy az első olvasmány elején az, hogy vita támadt a tanítványok között Antióchiában, nagyon szelíd kifejezés. Az eredetiben két szó áll itt: stazisz, vagyis 'lázadás, fölháborodás', és zétézisz, vagyis 'kérdésföltevés'. Tehát az első antióchiai keresztényekben az a Jeruzsálemből érkező próbálkozás, hogy vissza a mózesi törvényhez, és hogy körülmetélés, hallatlan nagy fölháborodást és zavart váltott ki, mint ahogy később mondja is – az jobb szó –: föl volt dúlva a lelkük. És ez nagyon egészséges dolog volt! Bár bennünk, mostani keresztényekben is volna valami hasonló!
Nekünk most meg kell próbálnunk az első keresztények fölháborodását, földúltságát megérteni. És egy kicsit át is venni – majd megpróbálom kifejteni, hogy milyen értelemben.
Az isteni gondviselés végtelen bölcsen intézte, hogy Antióchiában egy ilyen eleven pogány keresztény közösség jött létre Pál meg Barnabás tanítása folytán.
Pál az első igazi teológus az egyházban, aki Gamáliel lábánál világos fogalmakkal tudta átlátni, és a meglevő, akkori fogalmak közé beépíteni azt, ami történt a megváltással. A többi apostol csak késve tudta a fogalmai közé behelyezni a megváltás óriási tényét. Úgyhogy ütemeltolódás van Antióchia és Jeruzsálem között. Pálék nagyon jól megmondták az antióchiai pogány keresztényeknek, hogy az üdvösség rendjében mi történt, miről van szó, és ezek meg is értették. Az antióchiai keresztények világában, a római és pogány, római és görög világban volt egy nagyon jó fogalom vagy tapasztalat, amire támaszkodhatott az apostolok tanítása. Ezeknek egész mást jelentett az, hogy szolga és szabad, mint nekünk.
Rabszolga és szabad. Akkor jogi megfogalmazásban is, jogi státusban, állapotban is ég és föld különbség volt a között, hogy valaki rabszolga állapotban van-e, vagy szabad állapotban. Körülbelül a szabad állapot felel meg a gyermekek állapotának, jogi viszonyának, státusának. Az akkoriak számára az, amit a jeruzsálemiek akartak, olyasfélét jelentett, mintha valakit felszabadítottak volna a rabszolga státusból, felemelték volna a gyermekek státusába, és aztán újra vissza akarnák tenni a rabszolga státusba. Valami ilyesféle fölháborodást váltott ki az első keresztények között a jeruzsálemi próbálkozás. A jeruzsálemiek ezt nem érezték át annyira, mint a görögök.
Miről is van itt szó? Arról, testvéreim, hogy a választott nép életében az isteni gondviselés azt a helyzetet, amiben az ember megváltás előtt volt, kiélezte a mózesi törvénnyel.
Mi volt ez a helyzet? Az, hogy Isten minden embert gyermekének akart és teremtett. Isten előtt nincs kétféle ember: ez a természetes állapotban megrekedt ember, ezek meg természetfölötti emberek... Nem: Isten minden embert egy rendeltetésre szán, hogy az Ő gyermeke legyen. Mindenkit képmására és hasonlóságára teremtett, vagyis azt akarja, hogy az Ő gyermeke legyen.
Az ember viszont – a kinyilatkoztatás tudósít róla – nem felelt meg ennek, nem vállalta ezt a magas terhet, amit a gyermeki lelkület jelent, ezért – ahogy Szent Pál kifejezi – Isten „nevelő alá fogta" az embert, nemcsak a zsidóságot, hanem minden embert. A törvény volt ez a nevelő. A törvény volt hivatva ráébreszteni az embert az állapotára. A törvény fejezte ki, hogy „neked, te ember, Isten gyermekeként kellene gondolkodnod, viselkedned, érezned, cselekedned, itt a törvény ezt mutatja, de te nem bírsz. Elvesztetted a lelkületedet, a gyermeki lelkületedet. Elvesztetted mindazt a kegyelmet, ami ebből sugárzik rád, és ami képessé tesz téged arra, hogy úgy is élj, mint ahogy Isten szánt téged. Gyermekként élj." A törvény tehát, a lelkiismereti törvény is, a természettörvény is erre volt hivatva.
Még jobban kiélezte ezt a helyzetet a mózesi törvény, mert az még nehezebb volt, azt megtartani aztán senki se tudta. Tehát az is ráébresztette az embert – mint Pál is kifejezi –: látom a törvényt, de nem bírom megtenni.
És ez bizonyos fokig mindnyájunkban megvan most is, csak valami megváltozott. A megváltással az Úr Jézus be is mutatta, hogy milyen az a gyermek, az Istengyermek-ember, és a Szentlelket is megadta. A Szentlélek pedig nekünk azt jelenti, hogy most már, a kegyelem birtokában képesek vagyunk úgy viselkedni, mint ahogyan Isten gyermekeinek kell. Persze csak ha akarunk.
Ezt jelenti, hogy a szabadság állapotába kerültünk: a rabszolga nevelő alól fölszabadítva, a gyermeki státusban vagyunk. Ha akarunk, most már – igénybe véve a kegyelmet, a Szentlélekre hallgatva – tudunk úgy viselkedni, élni, gondolkodni, ahogy kell Isten gyermekei szerint.
Ég és föld különbség van a kettő között, ezt kifejezi az a pár szó, amit az apostolok használnak: „mi és a Szentlélek úgy gondoljuk". Meg a mennyei Jeruzsálem-látomás: „nem kell itt Nap, mert Isten fénylik bennünk, mint Nap". És az evangélium: „hozzája megyünk, és lakóhelyet készítünk nála".
Mi Istenhez vagyunk hivatalosak, Isten házába vagyunk beépülve, meghívva, Isten pedig hozzánk. Megváltozott az egész állapot, most már nem szolgaviszonyban vagyunk, törvény alá fogva, hanem gyermek állapotba helyezve.
Most már el tudjuk képzelni az első antióchiai keresztények fölháborodását, akiknek ezt Pál világosan megmondta: „micsoda, most újra vissza a törvény alá?" Ilyen fölháborodásnak kellene bennünk ébredni, mikor az ádámi, emberi indulatok, ösztönök, hajlamok jelentkeznek bennünk. „Micsoda, vissza akarsz engem helyezni, hogy ilyen legyek, ilyen szolgai ember, ilyen fölszabadítatlan, megváltatlan ember?! Úgy beszéljek, úgy gondolkodjak, és úgy cselekedjek, mint a kísértő által megbuktatott ember?! Kikérem magamnak, én ezt nem teszem!"
Az öntudat kérdéséről van szó. És állandóan fönn kell tartanunk, ezt a staziszt, a fölháborodást, föllázadást a régi ember ellen. Ez a keresztény forradalom. És fenn kell tartanunk a zétéziszt, a keresést is, hogy napról napra hogy viselkedjek én úgy, mint ahogy Isten gyermekének kell.
És ehhez kérni a kegyelmet, hogy az egész lényem, gondolkozásom, érzületvilágom, arcom, kezem, lábam, mindenem úgy viselkedjék, úgy mozogjon, ahogyan Isten gyermekének kell, mert nekünk kell ebbe a világba Isten gyermekeinek az életét, örömét, fényét behoznunk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 15,1–2.22–29
Néhányan, akik Júdeából jöttek, így tanították a testvéreket: „Ha nem metélkedtek körül Mózes törvénye szerint, nem üdvözülhettek."
Mivel emiatt zavar és nagy vita támadt Pál, Barnabás és közöttük, azt határozták, hogy Pál és Barnabás néhányukkal menjen fel Jeruzsálembe, s ebben a vitás ügyben forduljon az apostolokhoz és a presbiterekhez.
Erre az apostolok, a presbiterek és az egész egyház jónak látták, hogy kiválasszanak maguk közül néhány férfit, és Pállal és Barnabással elküldjék őket Antióchiába, mégpedig Júdást, másik nevén Barszabbászt, meg Szilást, akik a testvérek között vezető szerepet vittek.
Ezt írták a kezük által: „Az apostolok és a presbiterek, a testvérek, üdvözletüket küldik az Antióchiában, Szíriában és Kilikiában élő, pogányságból megtért testvéreiknek!
Hallottuk, hogy közülünk néhányan - megbízásunk nélkül tanítva - megzavartak titeket, feldúlták lelketeket.
Ezért közmegegyezéssel elhatároztuk, hogy kiválasztunk néhány férfit, és elküldjük őket hozzátok a mi szeretett Barnabásunkkal és Pálunkkal,
ezekkel az emberekkel, akik egész életüket Urunk, Jézus Krisztus nevének szolgálatára szentelték.
Elküldtük hát Júdást és Szilást, ők majd élőszóval is elmondják nektek ezeket.
Úgy tetszett a Szentléleknek és nekünk, hogy ne rakjunk rátok több terhet a szükségesnél, annál,
hogy tartózkodnotok kell a bálványoknak áldozott eledeltől, a vértől, a fojtott állattól és a paráznaságtól. Ha ezektől tartózkodtok, helyesen jártok el. Jó egészséget!"
Jel 21,10–14.22–23
És lélekben elvitt egy nagy magas hegyre, s ott megmutatta nekem a mennyből, az Istentől alászállt szent várost, Jeruzsálemet.
Isten dicsőségét sugározta. Ragyogott, mint a drágakő, mint a kristálytiszta jáspis.
Széles, magas fala volt, rajta tizenkét kapu. A kapuk fölött tizenkét angyal. Nevek voltak rájuk írva, mégpedig Izrael fiai tizenkét törzsének a nevei.
Keleten három kapu, északon három kapu, délen három kapu és nyugaton három kapu.
A város falának tizenkét alapköve volt, rajtuk a Bárány tizenkét apostolának tizenkét neve.
De templomot nem láttam benne, mert a Mindenható, az Úr, az Isten és a Bárány a temploma.
A városnak nincs szüksége sem Napra, sem Holdra, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége ragyogja be, világossága pedig a Bárány.
Jn 14,23–29
Jézus így folytatta: „Aki szeret engem, az megtartja tanításomat, s Atyám is szeretni fogja. Hozzá megyünk és benne fogunk lakni.
Aki nem szeret, az nem tartja meg tanításomat. A tanítás, amelyet hallotok, nem az enyém, hanem az Atyáé, aki engem küldött.
Ezeket akartam nektek mondani, amíg veletek vagyok.
S a Vigasztaló, a Szentlélek, akit majd a nevemben küld az Atya, megtanít benneteket mindenre és eszetekbe juttat mindent, amit mondtam nektek.
Békességet hagyok rátok. Az én békémet adom nektek. Nem úgy adom nektek, ahogy a világ adja. Ne nyugtalankodjék a szívetek, s ne csüggedjen.
Hiszen hallottátok, hogy azt mondtam: Elmegyek, de visszajövök hozzátok. Ha szeretnétek, örülnétek, hogy az Atyához megyek, mert az Atya nagyobb nálam.
Előre megmondtam nektek, mielőtt megtörtént volna, hogy ha majd bekövetkezik, higgyetek.
