Május 26., Szentháromság-vasárnap (C egyházi év)
Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú mondta el, hogy milyen. Soha senki nem látta Istent, a legnagyobb próféták sem. A látomások csak látomások voltak, valami kép, hasonlat Istenről. Szellő, tűz, felhő, de mindez csak a mi emberségünkhöz szabott valami, amiből érezzük, érezhették, sejthették Istent, akiknek a látomás osztályrészül jutott. De Őt magát nem láthatták. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő az egyedül illetékes, Ő mondta el, hogy Isten kicsoda.
Ez a szó a görögben: egzegézis. Magyarul ezt nem tudjuk egyetlen szóval kifejezni. Nem csupán elmondás vagy bemutatás, hanem kibontás – szóval is, tettel is, viselkedéssel is. Ezt tette Jézus: mint nagy egzegéta kibontotta nekünk Istent. Ő Isten nagy megismertetője.
Nézzük ma így Jézust! A szavai, működése, élete nyomán éles körvonalakkal, tulajdonságokkal, senki mással össze nem téveszthetően jelenik meg előttünk Isten.
Hogy kiált föl az Úr Jézus? Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, hogy elrejtetted ezt az okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsik előtt. Isten – Jézus Krisztus által – kinyilvánítja magát. Az Úr Jézusnak ehhez háttérül szolgált a mi emberi világunk, annak borzasztó összevisszasága, zűrzavara, sötétsége, félelmetes vétkei, az istengyilkosság is. Ilyen eszközökkel rajzolta meg a mi egzegétánk Istent. Ez szolgáltatta számára a hátteret, a vásznat, amin aztán a pozitív vonásokat az Ő életével, lényével, tettével, tetteivel, áldozatával, föltámadásával meg tudta mutatni. Föltárta előttünk Istent – az ellentétek művészetével. A mi hazugságaink közepette az igazságát, a mi rossz tetteink között, önzésünk között az ő önkiüresítő szeretetét, a mi vétkeink között a bocsánatát, irgalmát, a keresztáldozatán keresztül a végletekig menő elkötelezettségét, szövetségi hűségét.
Az egész egzegézisre, amit az Úr Jézus az Istenről adott, azt írhatnánk, amit János apostol valóban mond is: Isten maga a Szeretet. Ezt a szeretetet mutatja be, Istent mint szeretetet mutatja be az Úr Jézus, a mi egzegétánk.
Isten olyan valaki, akinek léte a szeretetnek magának a léte; tudása a szeretetnek magának a tudása, mindentudása. Olyan határtalan az ereje, hatalma, akadályt nem ismerő, mint a szeretetnek akadályt nem ismerő ereje, hatalma. Olyan meglepetésekkel teljes, mint a szeretet, olyan soha meg nem unható, mint a szeretet.
Isten boldogsága a szeretet boldogsága, és a három személy is azért kell hogy meglegyen Istenben, mert a szeretet diktálja, követeli ezt a három személyt. Nem lehet szeretni, csak valakinek: ez az Atya. Ez a végső, eredetlen, titokzatos valaki az Atya, akinek lénye a szeretet. Az Atya a szeretetben megismer, lát mindent, ami csak létezhet. Éppen a szeretete miatt nem magában való: nemzi, árasztja, önárasztó, mindenszerető mindentudásában mondja ki azt az egy Igét, azt a Valakit, akire szeretete irányul: a Fiút, aki szeretetben válaszol neki, hogy Atyám. És nem eredetlenül Isten, hanem frissen, születve, gyermekien Isten.
Így lesz Istenben én és te, és olyan viszony, ami az én és te bensőségességét hordozza, de elválaszthatatlanul egymástól. Mert Isten nem úgy személy, az Atya és a Fiú nem úgy személy, mint mi gondoljuk a személyeket: két személy az két külön cselekvési központ. Istenben egyetlen cselekvési központ, egyetlen akarat és egyetlen cselekvés van. A személy: az egyetlen Istenen belül lévő kapcsolat, viszony. Ugyanaz a cselekvő központ atyaként is és fiúként is tud cselekedni. Tökéletesen együtt, elválaszthatatlanul egymástól, mégis más személyként.
A szeretet miatt van az is Istenben, hogy az Atya és a Fiú nem tarthatja magában szeretetének a boldogságát, mert a szeretet nem kizárólagos. Isten nemcsak eredetlenül Isten, nemcsak születve Isten a szeretet miatt, hanem a szeretet miatt ajándékozva is Isten. Valaki van, aki szeretetből elfogadva Isten.
Ez a háromság, ez az egymásba kapcsolódó, ilyen viszonnyal egy akaratba, egy boldogságba, egy végtelen létgazdagságba kapcsolódó Isten: ez a Szentháromság.
Persze úgy vagyunk itt, mint a kisgyermek a tengerparton, aki ki akarja meríteni kagylóval a tengert. A mi fogalmaink a kagylók, amivel meregetjük az óceánt. Az izgalmas a Szentháromság titkában ott kezdődik, mikor az egezgétánktól, az Úr Jézustól megtudjuk, hogy a Szentháromság életében mi is részesedünk – na, ez még csak igazán a titok!
A Szentháromság titka után, meg az Oltáriszentség titka után ez a harmadik legnagyobb titok a hitünkben: a mi részesedésünk Isten életében, ez az elveszthető részesedés, ami még olyan kockázatos, még nem biztos, bírt és mégis remélt valóság. És sokfelé ágazó valóság, mint ahogy egy fa sokféle gyökérrel gyökerezik a földben, valahogy hasonlóképpen gyökerezik sokféleképpen az Isten élete belénk. Titok, a keresztség titka, a szentségek titka, az Oltáriszentség titka, a megszentelő kegyelem titka: ez mind Isten belénk gyökerezése.
Láttuk, hogy Isten azért Szentháromság Isten, mert szeretet. A mi részvételünk is a Szentháromság életében akkor igazi, ha a mi életünk is folyton jobban és jobban kibontakozó szeretet lesz. Ahogy Isten a szeretete miatt nem lehet egyedül, mi sem lehetünk egyedül, nem élhetünk magunknak, önzően, tekintet nélkül a többire, kíméletlenül, zárkózva, haragtartással. Nem lehetünk hasonlók ehhez a Szeretet-Istenhez, ha nem tudjuk mondani, hogy te, ha nem vesszük észre a másikat.
De ahogy az Atya a Fiúban mondja ki tökéletesen mindenét, és nemzve a Fiút átadja az egész isteni természetét, mi is a te felé, a legkülönbözőbb formában, sok-sok változatban körülöttünk megjelenő emberi te felé adjuk magunkat, közöljük magunkat, árasztjuk magunkat, mert Isten ezeken az emberi személyeken át válik szerethetővé, te-vé számunkra.
Ha a Szentháromság életében részesedünk, akkor mi is az Isten életét születve, frissen, minden nap megújulva kapjuk, mintha ma született gyermekek lennénk; ahogy mondja Szent Péter is: mint a ma született gyermekek az isteni ételt, az igazság igéjének a tejét, az örök Igének a szent testét és vérét kívánjuk meg, a mennyei kenyeret, mennyei ételt.
És mivel az életünk is a Szentháromságból való részesedés szeretet-élet, mi is hálával fogadjuk ezt az életet minden nap. Ahogy a Szentlélek szeretetből kapva fogadja el azt, hogy Ő Isten, és éli az istenségét, éljük mi is hálával és szeretettel a keresztény életünket! Ne szomorúan, ne kínlódva, ne félve, hanem így, Jézus Krisztus által, a Szentlélekben! Így megyünk az Atyához minden nap.
Köszönjük meg a nagy egzegétánknak, Jézus Krisztusnak a Szentháromságról nyert élő tanítást, élő egzegézist, mindennapi egzegézist, amit az egyházon át minden nap, minden ember felé nyújt! Lépjünk be ebbe az egzegézisbe, legyünk mi is a szeretet egzegétái, hogy arról ismerjenek meg bennünket, hogy szeretjük egymást.
Egzegetitáljuk pici apró mozzanatokban, szavakban, arcban, mosolyban, viselkedésben, fáradságban, szenvedésben egzegetitáljuk Istent, az isteni életet, a bennünk rejlő isteni életet. Nem lehet másképp egzegetitálni, csak szeretettel, de az a szeretet gazdag és minden benne van.
Vizsgázni fogunk majd a nagy Ítélőbíró előtt, akinek egyedül van szeme meglátni, hogy ki hogyan egzegetitálta azt a szeretetet. Mert egy pohár víz nyújtása is már elég neki, ha szeretetből, hittel adunk valakinek. S a rászorulók felé, a kicsik felé irányuló szereteten méri le az Üdvözítő, az evangéliumnak, az egzegézisnek a nagy hirdetője, hogy tanítványai vagyunk-e, Övéi vagyunk-e vagy nem. Ráismer-e bennünk az isteni életre?
Ó, Urunk, köszönjük, hogy ezt az életet megmutattad nekünk, megadtad nekünk, részesei lehetünk a Szentháromság életének. Köszönjük, köszönjük. Hálát adunk, méltó és igazságos, hogy Jézus Krisztus által mindig, minden nap, újra és újra fogyhatatlanul hálát adjunk ezért. De méltó és igazságos az is, hogy csatlakozzunk ebben az angyalokhoz, a szentekhez, az anyaszentegyházhoz, és a Szentháromság közösségének az életét is együttes erővel, minden keresztény közösség bemutassa.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Péld 8,22–31
Alkotó munkája elején teremtett az Úr, ősidőktől fogva, mint legelső művét.
Az idők előtt alkotott, a kezdet kezdetén, a föld születése előtt.
Amikor létrehozott, még ősvizek sem voltak, és a forrásokból még nem tört elő víz.
Mielőtt a hegyek keletkeztek volna, korábban hívott létre, mint a halmokat,
amikor a földet és a mezőket még nem alkotta meg, és a föld első rögét sem.
Ott voltam, amikor az eget teremtette, s az ősvíz színére a kört megvonta,
amikor a felhőket fölerősítette, s az ősforrások erejét megszabta;
amikor kijelölte a tenger határát – és a vizek nem csaptak ki –, amikor megrajzolta a föld szilárd részét.
Ott voltam mellette mint a kedvence, napról napra csak bennem gyönyörködött, mindig ott játszottam a színe előtt.
Ott játszottam az egész földkerekségen, s örömmel voltam az emberek fiai között.
Róm 5,1–5
Mivel tehát a hit révén megigazultunk, békében élünk az Istennel, Urunk, Jézus Krisztus által.
Általa jutottunk hozzá a hitben a kegyelemhez, amelyben élünk, és dicsekszünk a reménységgel, hogy az isteni dicsőség részesei lehetünk.
De nemcsak ezzel, hanem még szenvedéseinkkel is dicsekszünk, mert tudjuk, hogy a szenvedésből türelem fakad,
a türelemből kipróbált erény, a kipróbált erényből reménység.
A remény pedig nem csal meg, mert a nekünk ajándékozott Szentlélekkel kiáradt szívünkbe az Isten szeretete.
Jn 16,12–15
Még sok mondanivalóm volna, de nem vagytok hozzá elég erősek.
Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra. Nem magától fog beszélni, hanem azt mondja el, amit hall, és a jövendőt fogja hirdetni nektek.
Megdicsőít engem, mert az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.
Minden, ami az Atyáé, az enyém is. Azért mondtam, hogy az enyémből kapja, amit majd hirdet nektek.
