Június 2., Úrnapja (C egyházi év)
Mi emberek mennyire meg tudjuk szokni a dolgokat, a környezetünket, megváltozott viszonyainkat! Még a pinceéletet is, az óvóhely-életet is... a frontot is bizonyos fokig megszoktuk. A teremtett világhoz is hozzászokunk: a Naphoz, Holdhoz, csillagokhoz, növényekhez; tavasz, nyár, ősz váltakozásához; esőhöz, mennydörgéshez, virágokhoz, madarakhoz, állatokhoz. Lassan elfogadjuk ezt a világot, csak néha ébredünk rá, hogy mindez mennyire különös, mennyire csodálatos, bámulatos: a testünk, magunk, szellemünk, gondolkozásunk, minden.
Ha visszagondolok az életemre, egy valami nem vált számomra soha megszokottá: az Oltáriszentség.
Gyerekkorom óta emlékszem, ahogyan a templomban fölmutatták azt a kis fehéret. Meg ahogy elsőáldozásra készültem és magamhoz vehettem. Meg ahogy pappá szentelésem, újmisés korom óta papként eszköz lehetek ennek a titoknak a létrehozásában a szentmisén. Nem tudtam megszokni, és remélem, hogy nem is fogom soha megszokni az Oltáriszentséget, ezt az élő és éltető mennyei kenyeret, az élő kenyeret, amely a mennyből szállt alá.
Talán akarta is az Úr Jézus, hogy olyan ajándékot adjon benne nekünk, amellyel mindig meghökkent, mindig hitre késztet, valahányszor csak esszük ezt a kenyeret. Talán akarta, hogy összeszedjük magunkat, élő legyen a hitünk, reményünk, szeretetünk, csodálkozásunk. Ne szokhassuk meg soha. Mindig meglepő, megszokhatatlan, új legyen a szeretetében.
Ez a legjellemzőbb az Úr Jézusra itt az Oltáriszentségben most nekem.
Álmélkodunk, csodálkozunk – az egész anyaszentegyház minden nap.
Minél érettebbek leszünk, annál elevenebb bennünk a törekvés, hogy egyszerűen kifejezzük, adjuk, vagy legalább összefoglaljuk magunkat, életünket: ez vagyok én. A művészi tehetséggel megáldott emberek alkotásokban próbálják mindig jobban és jobban beletenni magukat, megalkotni életük művét.
Valahogy így gondolom el az Úr Jézust: egész életén át melengethette ezt a gondolatát, szándékát. Tervezte, mindenféle emlékeztette Őt rá, megfelelő alkalmakkor aztán szinte félve előjött vele. Látni, hogy a nagy lépések az életében efelé irányulnak: hogy teljesen kifejezze magát, beletegye magát. Minél jobban közeledett a földi élete végéhez, annál inkább. És az utolsó estén sikerült, amit tervezett. Beletette magát a kenyérbe és a borba, létrehozta ezt a hallatlan nagy művet, amellyel örök emléket állított magának, de élő emléket, fölülmúlhatatlan emléket.
Az Ószövetségben mennyi minden volt: Ábrahám meghívása, Izsák áldozata, pátriárkák, Ígéret földre az egyiptomi rabságból kiszabadító Mózes, aki vezette őket pusztai vándorláson, ott manna, ott vizet fakasztott a sziklából Mózes, ott a Sinai-hegy törvénye, aztán az ígéret földjének elfoglalása, Jeruzsálem, az áldozatok, az évi zarándoklatok, mind az ünnepek, a húsvéti bárány.
Ezek betöltötték egy izraelita életét, és nem volt mindez egyesítve. Most pedig az Úr Jézus teljesen össze tudott foglalni egyetlen valóságba mindent. Itt minden megvan, amit Isten mondani és adni akar. Még a szentmisének az a kettőssége is, amit az ige liturgiája meg az eucharisztikus liturgia jelent, az is tulajdonképpen egy: az örök Ige a kenyér és bor színe alatt, a legnagyobb mondanivaló is, igeliturgia az Eucharisztia is, és Eucharisztiáról van szó az Igeliturgiában is.
Úgy érzem, hogy Isten az Eucharisztiában egyesítette mindazt, amivel felénk kinyújtotta kezét. Óriási előkészületek előzték meg: maga a teremtés, a megtestesülés, a megváltás. Az Úr Jézus életében szinte minden erre a titokra irányul, aztán egyszer végre létrejön.
Szerepel benne a teremtett anyag színe-java a liszt formájában, a szőlő vére a bor formájában, minden öröm, minden emberi igény, szükséglet szerepel benne, és mintegy összefoglalója mindannak, amit Isten tesz, hogy készüljön az emberrel való találkozásra. Még a megtestesülésen túl is, mert itt nem emberisten, hanem kenyéristen lesz.
Mi emberek is ebben a titokban törekszünk egyesíteni mindent: a hitünket, a munkánk gyümölcsét, ahogy a fölajánlásban mondjuk. Emberi munka gyümölcse mind a kettő, és körülvesszük a tőlünk telhető legkülönb dolgokkal: minden mesterség, minden művészet itt találkozik az Oltáriszentség körül. A nők finom hímző munkája, tisztaságszeretete, gondoskodása, az építőművészek leggyönyörűbb alkotásai, a szobrászoké, festőké, aranyműveseké. A modern technika eszközei is odatalálnak az Oltáriszentséghez.
Igazán zseniális az Úr Jézus kedvenc gondolata, ahogyan azt megvalósította, ahogyan érlelődött benne és az élete végére, a kereszthalála előtt mindent bele tudott tenni ebbe az egyszerű kenyérbe. Itt van a teremtett világ színe-java, az anyag, a bor, itt van a megtestesülés titka, itt van a tanítása is, hogy legyünk a legkisebbek, ha nagyok akarunk lenni, itt van a megváltás titka is, az odaadottság, a szeretetből mindent odaadás.
Itt van az Atya felé fordult örök Ige. Az Atya minden igazi tisztelete, dicsőítése csak az Oltáriszentségen keresztül jut el a céljára.
Itt van a vőlegény, a jegyes, amint titokzatosan minden nap eljön a menyasszonyával a találkozóra, az egyházzal a találkozóra: ébren van-e? várja-e? virraszt-e? És már itt, amint a lisztszemecskék, a szőlőszemecskék nedve, a bor minden cseppje titokzatos módon Krisztushoz kapcsolódik, átmegy az Ő szent testébe, vérébe, ezáltal az Oltáriszentség előre jelzi a végső nagy titkot, amelyben majd az egész teremtett világ mint Krisztus teste, az Atyától az ő Fiának készített gyönyörű öltözet valósul meg Isten országaként. Szem nem látta, fül nem hallotta, szívünkbe be nem hatoló módon. Itt tanít szeretetre bennünket az Úr Jézus, egymás szolgálatára.
Tegnap este elővettem Nemeshegyi atya lelkigyakorlatából azt a kazettát, amelyen ő az Oltáriszentséget mint tudós teológus tárgyalja. Csodálatos szép szempontokat hoz föl. Ott van a lakomának a szempontja is, hogy ezzel a kenyérrel, ezzel a vendégséggel tulajdonképpen egyesít bennünket; az egyház nagy egységének is kifejezője lesz, akkor valósul meg az ökumenikus mozgalom is, mikor a különböző keresztények az eucharisztiában találkoznak. Egymás eucharisztiáját vehetik.
Ott van az öröm, a hála, ott van a borral és a kenyérrel, a lakomával mutatva a mi örök boldogságunk, hogy ilyen ujjongó öröm formájában akarta Jézus megörökíteni magát. Vendégség formájában, amelyre nem jöhet el, akinek a másikkal nincs rendezve a kapcsolata. Ezzel kényszerít bennünket is szinte napról napra, hogy egymásnak megbocsássunk, egymással kibéküljünk, megengesztelődjünk. Sok szempontot hoz föl Nemeshegyi atya, tudományos, szellemes meglátásokat, amiket a teológusok két évezred során összegyűjtöttek. Nem lehet fölsorolni mind, mert ítélet napjáig sem fogjuk kimeríteni azt a gazdagságot, amit az Úr Jézus ebbe az egyszerű megoldásba, kenyér és a bor titkába belerejtett.
Csak egyet szeretnék még ezen az ünnepen, Úrnapján a drága testvérek figyelmébe ajánlani: amint Isten a maga részéről ide mindent beletett, úgy mi is naponta ezzel a lelkülettel jöjjünk ide; mindent tegyünk bele minden szentmisébe és szentáldozásba.
De nemcsak akkor, amikor szentmisére, szentáldozásra jövünk, hanem általában. Mivel itt maradt köztünk, ne szokjuk meg ezt a nagy titkot, nem szokhatjuk meg, hanem áldozzunk oda mink is mindent szeretetből, vigyük oda gondolatainkat, leleményességünket, találékonyságunkat, törekvéseinket, áldozatainkat, szenvedéseinket, vigyük oda. Ő elment egész a végletekig, a halálig. Mi se féljünk. Mi is elmegyünk a halálig, de ezt a halált is, a gyöngeségeinket, szenvedéseinket is odaadjuk Neki.
Engesztelődjünk ki iránta, és viszonozzuk ezt a kimondhatatlan szeretetet minden nap vele szemben is, meg egymással szemben is. Hogy majd aztán, mikor lehullik a fátyol a titokról, és majd a valóság, ennek a titoknak az eredeti valósága jelenik meg, és annak részesei leszünk, mint lisztszemecskék, szőlőszemecskék összegyűjtve a szántóföld barázdáiból, hogy akkor majd egymásra találva, Isten és ember, ujjonghassunk, ünnepelhessünk az örök Eucharisztia titkában. Amen.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Ter 14,18–20
Melkizedek, Sálem királya pedig kenyeret és bort hozott. Ő ugyanis a magasságbeli Isten papja volt.
Megáldotta és így szólt hozzá:
„Áldott legyen Ábrám a magasságbeli Isten előtt, aki az eget és a földet teremtette. S áldott legyen a magasságbeli Isten, aki kezedbe adta ellenségeidet." Ő pedig tizedet adott neki mindenből.
1Kor 11,23–26
Én ugyanis az Úrtól kaptam, amit közöltem is veletek: Urunk Jézus elárulásának éjszakáján fogta a kenyeret,
hálát adott, megtörte, és így szólt: „Vegyétek és egyétek, ez az én testem értetek. Ezt tegyétek az én emlékezetemre."
Ugyanígy vacsora után fogta a kelyhet, és így szólt: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben. Ezt tegyétek, valahányszor isztok belőle, az én emlékezetemre."
Valahányszor ugyanis e kenyeret eszitek, és e kehelyből isztok, az Úr halálát hirdetitek, amíg el nem jön.
Lk 9,11b–17
Szívesen fogadta őket, és beszélt nekik az Isten országáról, akik pedig gyógyulást kerestek, azokat meggyógyította.
A nap már hanyatlóban volt. Odament hozzá a tizenkettő: „Hagyd, hadd menjen el a nép - figyelmeztették -, hogy a környékbeli falvakban és tanyákban szállást és élelmet keressenek maguknak, mert itt a pusztában vagyunk."
„Ti adjatok nekik enni" – válaszolta. „Nincs, csak öt kenyerünk és két halunk – mondták. – El kellene mennünk, hogy ennyi népnek ennivalót vegyünk."
Volt ott vagy ötezer férfi. Erre azt az utasítást adta tanítványainak: „Telepítsétek le őket olyan ötvenes csoportokban."
Úgy is tettek, letelepedtek mindnyájan.
Most kezébe vette az öt kenyeret és a két halat. Föltekintett az égre, megáldotta, és tanítványainak adta, hogy osszák ki a népnek.
Mindnyájan ettek és jól is laktak, s végül még tizenkét kosárra való maradékot szedtek össze.
