Június 16., évközi tizenegyedik vasárnap, elmélkedés (C egyházi év)
(Erre és az elmúlt vasárnapra
nincs az archívumban prédikáció,
helyette egy elmélkedést
közlünk két részletben.)
A harmadik kör a legkedvesebb köröm. A legtöbb figyelmet, odaadást, de a legtöbb hűséget is ez a harmadik kör kívánja a minket körülvevő világból. Ide tartoznak mind az összes dolgok, amik teljesen a mi szabadságunkra vannak bízva. Így is lehet, úgy is lehet. Ez se rossz, az se rossz. Én választhatok. Én választhatom meg, hogy mit teszek.
Ahogy én a Jóistent elképzelem, ezeknél a dolgoknál van tele a legnagyobb várakozással, hogy vajon mit tegyen, hogy a kedvemet keresse. A szenteknek a kedvenc területe ez a szabadságukra bízott dolog, világ és terület.
De – ismerve bennünket – Isten ezen a területen is – biztosítékul meg segítségünkre – az eszünkbe, akaratunkba ültetett egy titkot: a lelkiismeretünket. Azon keresztül súg: „Te, ez lesz a jó! Ezt csináld, azt ne csináld!" Noha mind a kettő szabad lenne!
Például: a hivatás megválasztása: „Mi legyek? Lehetnék ez is, lehetnék az is."
Vagy a házasság kérdése: maradhatnék házasság nélkül is, léphetnék házasságra is. Ez se rossz, az se rossz. Melyik lesz Isten akarata számomra? Elvehetném ezt is, elvehetném azt is. Mehetnék ehhez, mehetnék ahhoz. Melyik lesz Isten akarata az én számomra?
A harmadik terület kívánja a legtöbb intelligenciát, imát, tapogatást, finomságot, keresést, hogy itt álljon résen az ember és itt figyelje, keresse, hogy mi lesz neked kedvesebb. Mert Isten akarata itt abban az irányban fekszik, rejlik, ami engem jobban segít Őhozzá. Ami a kapcsolatunknak, tartalmának és formáinak megélésére alkalmasabb.
Ezeken a pici dolgokon dőlnek el aztán a nagy dolgok. Ezen a harmadik területen vannak az észrevételen dolgok. Mert a hivatás megválasztása nagy jelentőségű. De hogy ekkor keljek föl vagy akkor? Ekkor feküdjek le vagy akkor? Nézzem a tévét vagy ne nézzem? Olvassam ezt az újságot vagy ne olvassam? Ezzel barátkozzam vagy amazzal? Erre adjam a pénzemet vagy arra? Ezt mondjam az illetőnek vagy azt mondjam? Megírjam-e ezt a levelet vagy ne írjam meg? Tartsam-e ezt a szokást vagy ne tartsam? Mondjam-e a reggeli imámat vagy ne mondjam?
Szóval itt vannak ezek a kis finomságok, és szerintem, kedves jó testvérek, gondolkodjunk rajta, hogy mit szólunk hozzá: a mi családjaink, gyereknevelésünk nem a legnagyobb dolgokon dől el, hanem ezeken a kis dolgokon. Ha nem szoktattuk rá a drága kis csemetéinket arra, hogy ilyen választásokat csináljanak, nem neveltünk beléjük jó szokásokat, kikristályosodott jó gyakorlatokat, amikhez szilárdan ragaszkodhatnak; elveket, gyakorlati életelveket. Hogy ezek kísérjék őket később, mikor már magukra vannak hagyva.
Nemrég megvallotta nekem egy egyetemi hallgató: „az én életemben semmiféle vallási vagy lelki életemben vett szokás, kikristályosodott gyakorlat nincs. Úgy élek, ahogy jön." Egy intelligens egyetemi hallgató nem szégyellte megvallani. Lelkigyakorlatra jött, mert érezte, hogy valami kellene. „Aki a kicsiben hű, nagyban is hű. Örülj kedves hű szolgám, kevésben, kicsiben hű voltál, sokat bízok rád."
Nagyon, de nagyon meg kell becsülnünk ezeket az apróságokat. Az idő fölhasználását. A képességeink kamatoztatását. Minderre rávezetni a fiataljainkat, gyermekeinket.
Egy óvónő mondta nekem, hogy neki még senki nem mondta azt, hogy a gyakorlatok milyen fontosak az életünkben. Hogy az életünknek gyakorlatokra kell épülni, éppen úgy, mint ahogy a zene terén a művészet gyakorlatokra épül. Sokkal fontosabb a reggeli ima és a fölajánlás, mint gondolnánk.
Hogy én reggel elkezdem a napot, Mennyei Atya, a Te nevedben, aki teremtettél és végtelen jót akarsz; Fiú Isten, aki engem ennyire szeretsz, a Te nevedben; Szentlélek, aki szeretetből születő vagy, öröm, boldogság, szabadság vagy, a Te nevedben vállalom a mai napon azt, hogy a Te prófétád, a Te papod, a Te királyod leszek, a királyi törvényt vállalom magamra. Veled mutatom be a keresztáldozatot ma is. Ebbe az áldozatba teszem be minden napom, a mai napomnak minden imáját, munkáját, erőfeszítését, szeretetszolgálatát, apostoli próbálkozását. Hogy jöjjön el a Te országod!
Hogy odaadás legyen az a reggel, rettentő fontos. És rá kell nevelni a gyermekeinket is. Ragadd meg a nap első percét, perceit.
Hasonlóképpen a nap lezárása. Fordulj egész szíveddel Mennyei Atyádhoz! Köszönd meg neki azt a napot! Adj Neki hálát, szívből! Kérj bocsánatot, nézd meg, hogy mi nem egyezik az Ő jótéteményeivel. És úgy térj nyugovóra, hogy egy csomó jó elhatározás szülessen, vagy legalább egy a következő napra, hogy azt jobban csinálod.
És így tovább. Állj meg a harangszóra, hogy úrangyalát mondj! Ezt évszázadok szentesítették. Adjuk át a mieinknek! Tartsuk meg, ne szégyelljük magunkat, ne zavarjon bennünket semmi, ha nem föltűnően, de szép csöndben végezzük el az úrangyalát.
Püspökszentlászlón jöttek fiatalok dolgozni a kertbe, és a harangszóra megálltam, a gereblyenyélre rátámaszkodtam. „Mit csinál, Atya? Elfáradt?" „Az úrangyalát imádkozom, az angyalát! Hát Te nem szoktad imádkozni?" Hát ő nem is tudta, hogy azt szokták, azt hitte, azért harangoznak, mert dél van...
Ilyenek a jó szokások, jó gyakorlatok. Fölkelés, lefekvés, napirend, idő kihasználása, nyelvtanulás, szorgalom... ezeken épül az élet.
Sok egyetemista fiatal a négy-öt év alatt összeszed valami idegbajt vagy gyomorbajt. Mert semmiféle szilárd váz nincs az életükben. Fönn maradnak a végletekig, másnap fáradtan kelnek föl, agyonfeketézik, agyoncigarettázzák magukat, kegyetlenek magukkal szemben. Sebzik, bántják, vérzik a saját drága emberi természetüket, és odakerülnek végül, hogy betegek lesznek. Ez is a harmadik körön múlik.
Vajon mikor tudjuk a döntéseinket szabadon, jól meghozni – hogy igazán azt is tegyük, amit jónak tartunk? A nagy probléma az, hogy nem úgy vagyunk szerkesztődve bensőleg, hogy eleve arra hajoljunk, ami jobban segít minket Istenhez, és attól iszonyodjunk, ami gátol, hanem úgy vagyunk szerkesztve, hogy a kellemes felé hajlunk, a kellemetlentől meg idegenkedünk. És minél kellemesebb, annál jobban hajlunk, még ha az Isten szempontjából az végzetes vagy súlyos lenne is. Minél nehezebb, annál jobban idegenkedünk tőle, még ha Isten azt parancsolja is. Valami elhangolódás van bennünk az életünk igazi céljához képest.
Ez a világ rákényszerít bennünket arra, hogy tudjunk magunknak sok tekintetben nemet mondani, amikor pedig igent szeretnék mondani. Önmegtagadás nélkül a teremtett világot jól használni nem lehet, ez biztos.
Az önmegtagadás nem emberkínzás: az önmegtagadás olyan, mint a hal uszonya. Általa tudunk ennek a világnak a varázsából kibontakozni, hogy ne foglalja el Isten helyét az életünkben. Hogy ne kábítson el a szemek kívánsága, a test kívánsága, az élet kevélysége. Hogy eljussunk oda, hogy fölébe növünk ennek a világnak és fölébe növünk magunknak.
Az igazi keresztény ember élete tulajdonképpen itt kezdődik: ellene mondok – igent mondok. Ez a teremtett világ használatának a művészete. És ezt, testvéreim, vigyük haza a lelkigyakorlatból. De még itt, a lelkigyakorlat alatt szorítsunk időt, hogy ilyen szempontból átgondoljuk az életünket, ezt a három kört. Hogy Isten akaratát mindenben megtaláljam, és a kis dolgokban is figyelmes legyek. Keressem: mi kedves előtted?
„Valami nagyon szépet Istennek" – mondja Teréz anya mindennap.
Csináljunk itt egy életrendezést! Mindazokban a dolgokban, amik annyira megszokottak már, hogy nem is szoktunk gondolkodni rajtuk, vagy nem is választunk, csináljunk új rendet, csináljunk egy szép újraválasztást. Meg szokták ezt csinálni a politikai életben is. Az életünkben is csináljunk új választásokat!
És egy kicsit rendezzük át az életünket az ösztönök szerint.
Táplálkozási ösztön: nézzük csak meg, hogy néz ki egy napunk a táplálkozási ösztön szempontjából! Ott van-e az okosság, fegyelmezettség, mértékletesség, vagy nincs? A táplálkozási ösztönhöz tartozik az italozás, a cigarettázás is.
Szerzési ösztön: hogy bánunk a pénzünkkel, mire fordítjuk? Nincs-e elengedve a vásárlási kedvem csak úgy, szabadjára? Csinálok-e beosztást? Jut-e minden fontos dologra? Ez rendezi az életünket, és mindig az Isten szempontjából. Nem rontja-e az Istenhez való viszonyomat, nem terheli-e meg, ahogy az anyagi dolgokkal, a pénzekkel bánok?
Tevékenységi ösztön: hogyan osztom be az időmet? Nem dolgozom-e magam agyon? Vagy a jóra való restség nem hódított meg, hogy bizonyos dolgokra – önképzés, hitemben való továbbjutás – nem jut időm? Arra rest vagyok? De más dolgokra, ami a kíváncsiságomat csiklandja, arra meg jut azért bőven időm?
Társadalmi területre tartozó ösztöneink közül első az érvényesülési ösztön. Nem vagyok gőgös? Mások fölé nem teszem magamat? Hiú? Vagy sértődő? Ott is a büszkeség szólal meg. Hogy mindig sebeket kapok, vagy minden sértést féltékenyen őrzök? Föl tudom sorolni a férjemnek sorban a házasságkötésünktől kezdve, hogy mi hogyan történtek? Őrizgetem a sértéseket? Ez mind az érvényesülési ösztön kilengése. Vagy elhallgattatom a másikat, szavába vágok, nem engedem szóhoz jutni, nem engedem érvényesülni...
Társas ösztön: a gyerekben is benne van, hogy segítséget kérjen és segítséget adjon. Hogy részvéttel legyen, érezze a másik baját, segítsen rajta, akarjon segíteni, vagy forduljon a másikhoz a bajával. Hogy vagyok én a környezetemmel ilyen szempontból? Ehhez persze az irigység is odatartozik, a főbűn. És itt van a helye az igazi segítő szeretetnek. Tartozom én valami közösségbe? Hogy néz ki a családom mint közösség? Milyen a helyem az egyházközségemben?
Védekezési ösztön: nem vagyok-e gyáva? A fiataloknál sokszor tapasztalom, hogy például a divat kapcsán mennyi gyávaságot élnek meg. Ha nem úgy öltözik, mint az összes többi, akkor fél, hogy kitaszítják. A harag is ide tartozik.
Rendezzük át az életünket, az ösztönvilágunkat ezek szerint a finom szempontok szerint! Azért adta az ösztönöket a Jóisten, hogy segítsen; ezek értékek. De ne legyen bennünk kilengés, elhajlás, hanem erények vezessék az ösztönvilágunkat.
Az utolsó nagy ösztön-komplexum a fajfenntartási ösztön. Ezt is megnézhetjük: milyen a gondolkozásunk? Tiszta? A Boldogságos Szűz szerinti? Úgy nézem az embereket?
Próbáljuk ezt elvégezni, és akkor Isten akarata iránti érzékenységet tudunk szerezni. Itt dől el, hogy boldogok leszünk vagy sem.
