Február 6., évközi ötödik vasárnap (A egyházi év)
Kedves testvérek!
Ti vagytok: érezzük ebből, hogy nekünk is szól; az Úr Jézus bennünket is megszólít. Ti, akik a nyolc boldogságot hallottátok, akik körülöttem letelepedtetek, és hallottátok a hegyi beszédet.
Mi az igaz voltunk, miben áll a tanítványainak igaz volta? Ti vagytok a világ világossága.
Nem tudom, azonos-e az érzésünk, de nekem úgy tűnik, hogy ha idegenek vagy ismerősök nagy elismerést mondanak rólam – te értéke vagy a világnak, világosság rejlik benned, íz rejlik benned, jó nálad lenni, otthont tudsz nyújtani másoknak… –, az ember szinte megijed, és azonnal tiltakozik: engem nem ismernek igazán, ha ezt mondják nekem. Részben igazunk van, amikor tiltakozunk, mert egész biztos az Úr Jézus sem úgy értette ezt, hogy mi magunktól vagyunk ilyenek.
A hegyi beszéd végén hasonlót mond: „…aki hallgatja ezeket a szavaimat és követi azokat, hasonló az okos emberhez, aki a házát sziklára építette”. Többször visszatér az Úr Jézus tanításában ez. Feltételezi, hogy aki hallja Isten szavát, megtartja. Feltételezi azt, amit ugyancsak az Úr Jézus mondott: „Én vagyok a világ világossága.” Ha mi is világosság vagyunk, ha jó ízünk van, ha sziklára épített ház vagyunk, azért tehetjük ezt, mert az Úr Jézussal egységet alkotunk. „Nálam nélkül semmit sem tehettek.”
Akik az Úr Jézusnak adták az életüket fogadalommal, hittel, azoknál is azt látjuk, hogy nagyon különböző mértékben és fokon valósul meg az életükben az, amit az Úr Jézus itt mond. Különböző fokon és mértékben világítunk, van ízünk és tudunk otthont nyújtani. Nem tudjuk, mitől van ez. De megfigyelhetjük, hogy ha valakinek a tehetsége, képességei nem a legjobbak, de az Úr Jézus iránti odaadása nagy, jobban világít, mint akinek a képességei tündökölnek, de a saját fényében akar fürödni. Az odaadása körül baj van.
A szentatya (II. János Pál pápa – A szerk.) élete maradéktalanul igazolja: „totus tuus”, azaz egészen a tiéd. Az ilyen emberen jobban átüt az Úr Jézus világossága, jó íze. Jobban özönlenek hozzá az emberek. Érzik belőle, hogy a mai világnak ebben a mindent megkérdőjelező, mindent megingatni akaró szellemében milyen szilárd otthon egy ilyen férfi.
Az a férfi is, akit pénteken temettem, a maga körében hasonlóan, egészen odaadott férfi volt. Talán leginkább a halála alkalmával érezték belőle az emberek, és vallották be maguknak, hogy olyan volt, mintha az evangéliumból lépett volna elő. Hitt Jézus Krisztusban, megvallotta Jézus Krisztust. Ragaszkodott az egyházához. Jöttek hozzá sokan, elismerték benne ezt, és megerősödve mentek a temetéséről haza.
Ez a három kép, amelyeket az Úr Jézus használ – a világ világossága, só, hegyen épült város –, mást és mást emel ki. A világosságban az a feltételezés van, hogy bennünk értelemmel, meggyőződéssel, és tisztán áll az evangélium. Hitünknek a dolgai világosak előttünk. A só a kedélyünket, érzelemvilágunkat jelenti. Ott uralkodik az evangélium jó íze, a szeretet jó íze. A hegyen épült város az Anyaszentegyház: vajon mennyire épülünk be az Anyaszentegyházba? Csak akkor lehetünk mások számára irányt mutatók.
Tapasztaljuk, hogy emberek, akik különben jó akaratúak, hisznek Jézus Krisztusban, de nem épülnek be az egyházba, mennyire könnyen tévedésbe viszik a környezetüket, akik rájuk hallgatnak.
Ha az Úr Jézusnak ezt a három megtisztelő hasonlatát magunkra vesszük, akkor azt is elfogadjuk, hogy ő akarja, hogy azok legyünk, amiknek mond bennünket. Megvizsgálhatjuk ma az életünket, hogy mennyire érvényesek ezek ránk. Bizonyos, hogy akarunk világ világossága, föld sója, jól látható város lenni mások számára, de a helyzetünknek vannak veszélyei. Az a gondolat fogalmazódhat meg bennünk, hogy már így, nyugdíjasan ez nem érvényes ránk. Ha kint lennénk a világban, akkor igen. De itt már nem vagyunk a világ szeme előtt, nem látványos az életünk. (A prédikáció a püspökszentlászlói szerzetes nővérek előtt hangzott el – A szerk.) Tévedés ez! Ne hagyjuk magunkon úrrá lenne ezeket! Akarjunk rendületlenül megfelelni az Úr Jézus megtisztelő szavainak! Akarjunk világosság lenni! Ne hagyjuk abba a hitünknek a tisztázását, keresését! Ne elégedjünk meg a hitünkben tisztázatlan pontokkal! Keressük a Szentírás jobb megértését! (…) Keressük a hitünk jobb megfogalmazását! A mai embereknek érthetőbb nyelven való kifejezését. Ha jönnek hozzánk, tudjunk egyszerű, tiszta, világos eligazítást adni. Az elmélkedéseinkben keressük azt, hogy egész életünket, érzelemvilágunkat átjárja-e az Úr Jézus egy-egy megvilágosító szava, eligazítása. Akarjunk a mai egyházzal, a hegyen épült várossal azonosulni úgy is, hogy a zsinat szellemét, a dokumentumait megnézzük. Ezek szükségesek ahhoz, hogy világítson az életünk.
Természetesen a döntő az, amit Jézus mond: „Úgy világítson a ti világosságotok az emberek előtt, hogy lássák jótetteiteket és dicsőítsék Atyátokat, aki a mennyekben van.” Alapfeltétel a jó cselekedet. Ha mindezt akarjuk, akkor nem fog megromlani a mostani életünk sem. De megromolhat, elsötétülhet bennünk a világosság, és elveszhet az evangélium jó íze: ezt az Úr Jézus maga mondja. Leszűkülhet az életünk. Beleveszhetünk apró problémáinkba. Mi volt az ebéd… képes vagyok azt bírálni, kritizálni! Ez már egy sötétség! Ez már ízetlenség az életemben!
Nagyon kell vigyázni arra, drága, jó nővérek, hogy be ne lopóddzon a világ világosságául állított, szerzetesi életével magát egészen Krisztusnak adott ember életébe ez az ellaposodás, eltévelyedés. Nehogy rossz szelleműek kezdjünk lenni! Észre sem vesszük… Nem jó sötétnek lenni, ízetlennek lenni. Sem magunknak nem jó, sem másoknak. Viszont nagyon-nagyon jó világosságnak lenni. Romlástól óvó sónak lenni, otthont nyújtani. Erősítést, biztatást, szerető támogatást nyújtani másoknak. Ezt az Úr Jézussal való egység, a jóakarat, jóra törekvés biztosítja számunkra.
Éppen a tehetségeseknél áll fönn az a veszedelem, hogy nem találják a képességeik foglalkoztatására a területet. Pedig, ha azon fáradoznánk, hogy gyermekek vagy fiatalok számára megfogalmazzuk az egyház mondanivalóját, az eljuthat a lelkipásztorok kezébe a hitoktatási irodán keresztül.
Így bekapcsolódhatunk az egyház életébe. Világíthat a világosságunk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Iz 58,7–10
Törd meg az éhezőnek kenyeredet, és a hajléktalan szegényt fogadd be házadba. Ha mezítelent látsz, öltöztesd föl, és ne fordulj el embertársad elől!
Akkor majd felragyog világosságod, mint a hajnal, és a rajtad ejtett seb gyorsan beheged. Előtted halad majd igazságod, és az Úr dicsősége lesz a hátvéded.
Akkor, ha szólítod, az Úr válaszol, könyörgő szavadra így felel: Nézd, itt vagyok! Ha eltávolítod körödből az igát, az ujjal mutogatást és a gonosz beszédet,
ha odaadod az éhezőnek kenyeredet, és jóllakatod az elnyomottat, akkor felragyog a sötétségben világosságod, és homályod déli verőfényre változik.
1Kor 2,1–5
Én is, amikor nálatok jártam, testvérek, nem keresett szavakkal vagy bölcsességgel akartam nektek hirdetni Isten misztériumát.
Elhatároztam ugyanis, hogy nem akarok másról tudni köztetek, csak Jézus Krisztusról, a megfeszítettről.
Gyöngeségem tudatában félve és nagyon elfogódottan mentem hozzátok.
Tanításom és igehirdetésem ezért nem a bölcsesség elragadó szavaiból állt, hanem a lélek és az erő bizonyságából,
hogy hiteteknek ne emberi bölcsesség, hanem Isten ereje legyen az alapja.
Mt 5,13–16
Ti vagytok a föld sója. Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való egyébre, mint hogy kidobják, s az emberek eltapossák.
Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni.
S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban.
Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!
