Január 22., évközi harmadik vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1982)
Krisztusban kedves Testvérek!
Nem véletlen, hogy az évközi vasárnapok Jézus keresztségével kezdődtek – az első és a második vasárnapnak ez volt a tárgya –, hogy az Úr Jézust úgy mutatják be, ahogy a bűnösök közé áll, magára veszi a világ bűneit mint Isten Báránya.
Az Úr Jézus így a legvonzóbb, ahogyan a legnagyobb próféta, Keresztelő János mélyen látó szeme meg is ragadta az Ő lényét ebben a két szóban: „Íme, az Isten Báránya!” Az önmagát a mennyei Atyának, testvéreinek teljesen átadó Istenember.
Ez a teljes Atyának átadottság a leglényege Jézus emberségének, mint ahogy Mária emberségének a lényege a Jézusnak átadottság. Az Úr Jézus innen soha nem lép ki. Mária sem. Tehát Isten Bárányának lenni nem gyöngeség: az emberi világba belépett leghatalmasabb létező erő, mert ettől Jézust semmi, de semmi a világon el nem térítheti, ebből Őt ki nem ragadhatja, legyen az a legnagyobb szenvedés, támadás, állami erőszak, vérrel verítékezés vagy kereszt.
Viszont a mi emberi gyöngeségünk pedig éppen abban jelentkezik, hogy minket meg a legkisebb dolog is el tud téríteni attól, aminek át akarjuk magunkat adni. Egy-kettőre kint vagyunk, elveszítjük a fejünket.
Az Úr Jézus a próféták szerint nemcsak „Isten Báránya”, hanem „Júda Oroszlánja” is. Vele találkozni nemcsak azt jelenti, hogy már a tetteinek a láttára is magukon kívül vannak az emberek, hanem igazán akkor találkozunk Vele, az odaadott Isten Bárányával, ha minket is megfertőz ez az odaadás. Hogy magunkon kívül legyünk, magunkból kilépjünk, magunkat átadjuk.
Ezen a vasárnapon az Írásokban ilyesmiről van szó. Folytatódik a múlt vasárnap: az Isten Báránya megszólal. És az első, amit mond, ahogyan elkezdi működését, az első, hogy itt van valami egészen egyedülálló alkalom, az idő egész folyamának a tetőpontja, a teljessége, az a pillanat, amelyen mink is megtérhetünk. Felszólítást kapunk a megtérésre.
Ez a megtérés nem más, mint hogy legyünk mink is olyan odaadottak, mint Jézus. Itt az Isten országa, térjünk így meg az Atyához, mint Jézus.
Az „Isten országa itt van” azt jelenti, hogy a keresztségnél láttuk, hogy megnyílik az ég Jézus fölött. Jézus az Atyának egyetlene, akiben kedve telik, itt az embervilágban Ő az Isten országa. Ő az az ember, aki teljesen az Atyáé.
Ő kezdettől fogva megtért ember, mint Mária is. Nem valami új tant, nem valami ideológiát kell elfogadni ahhoz, hogy az ember megtérjen, nem is valami külső böjtöket, vezeklést vállalni, vagy a pusztába menni. Nem ez a megtérés.
Az se, amit a niniveiek csináltak. Aránylag könnyű dolog külsőleg szőrruhát venni, és hamut hinteni a fejre, és úgy tenni, mint aki megtért.
Az Úr Jézus első szava, a Bárány első szava – „Térjetek meg!” – sokkal többet jelent. Abban az utána fölolvasott jelenetben mutatkozik meg a tanítványoknál, hogy otthagyták a hálóikat, azt a szép szabad életet, kinn a vízen, a jó levegőt, azt az egészséges mozgást, az izgalmakat, hogy jönnek-e a halak vagy nem, kifigyelni őket… otthagyták azon nyomban és követték Jézust.
Jézushoz megtérni: ezt jelenti a megtérés. Minden porcikánkat ráigazítani. Ehhez kell a mindennapi küzdelem, a mindig új megtérés, mindig új odaadás.
Nem emlékezünk rá, elfelejtjük, hogy mi három fogadalommal leláncolt emberek vagyunk. Elfelejtjük, hogy mi szerzetesek vagyunk. Egy pillanat, egy helyzet, egy körülmény, egy alkalom, egy hatás, a környezetnek valami hatása elfelejteti velünk. És akkor megint újra kell kezdeni, s akkor megint meg kell bánni, amit tettünk, és nekiindulni.
Ezért olyan állandó föladat mindig az egyházi év elején az évközi vasárnapok elején mindjárt így elénk tárt föladat újra ez a megtérés.
Az akaratunk is – nem csak az emlékezetünk felejt – olyan hézagos, olyan tompult. Az értelmünk nem látja át a különböző dolgok összetartozását, hogy Jézushoz nem ilyen viselkedés való, hanem egészen más.
Az eszünk nem lát jól. Ezért kell mindig újra dolgozni azon, hogy megtért emberek vagyunk. És keserves félig megtértnek vagy megtéretlen embernek lenni, mert minden nyikorog bennünk, minden szanaszét van. Rendetlen szobában nem jó lenni. Rendetlen élettel, rendetlen emberi lénnyel nehéz élni.
Azért az a benyomásunk sokszor szerzetesekről is, hogy szomorúak, nem fölszabadultak, mert még ebben a küzdelemben élnek. Az az ember boldog, aki teljesen odaadott. Az lesz erős Jézussal. Hogy a szavára csodák is történnek. Mert Istennel annyira egy, mint a tűzben a vas, átveszi az izzást és maga is sziporkázik.
Ezt a megtérést végrehajtani nem lehet saját akaratból csupán, ehhez a Szentlélek segítsége, ajándéka kell, s ezért állandóan a Szentlélekhez kell fordulnunk, minden nap: „Add nekem azt a teljes átvilágítottságot, azt a teljes szabadságot, a világ teljes legyőzését, hogy úgy tudjak élni ezzel a világgal, mint hogyha nem is birtokolnám, hanem csak használnám.
Mária is csak a Szentlélek erejében tudott Jézusé lenni. Az Úr Jézusra is a Szentlélek szállt, mint valami galamb, hogy teljesen odaadott tudjon lenni. Kezdettől fogva ilyen volt.
Minekünk is csak a Szentlélek erejében lehet ilyennek lenni. Azért ebből a szent vasárnapból, Isten igéjéből ezt az egyet vigyük magunkkal, a Báránynak ezt a hangját, hogy: „Térj meg Te is! Mert még nem vagy megtérve. Itt az Isten országa. Kopogtatok. Engedj be teljesen! Légy igen-igen, nem-nem ember, aki megtanul a Szentlélektől különbséget tenni, hogy mi illik egy megtért, Jézusnak odaadott emberhez, és mi nem, és erőt is kap a Szentlélektől, hogy az is legyen, azzá váljon, aminek vallja magát, és aminek látjuk.”
Mária is ilyen. Mária a legnagyobb segítség ebben. Mert először Máriáénak kell lennünk, és Vele teljesen, Máriával („Veled Mária!”) teljesen Jézusé, és Jézussal lehetünk csak az Atyáé, mint ahogy minden szentmisében Jézussal forrunk egybe.
Azért szeretem a két szín alatti áldozást, hogy bár minden nap az lenne, mert a bor olyan, hogy jelzi azt a minden porcikánkra kiterjedő átadottságot. Ha az ember bort iszik, akkor az egész lénye odaadottabb, örvendetesebb lesz. Ezt jelzi a második szín, a kenyér mellett a bor színe. És bízom is benne, hogy ez vissza fog térni a keresztény életbe. Hogy a szentmisében teljes legyen a megtérésünk, az odaadottságunk, Máriával Jézus iránt, és aztán az átváltozás pillanatában is Jézussal az Atyáé legyünk, az Atyát imádjuk, engeszteljük, hálát adjunk Neki, dicsérjük, és hívek maradjunk. Amennyire csak a Szentlélek segítségével lehet.
Megértettem valamit még ezzel kapcsolatban. Hogy a szerzetesi élet tulajdonképpen a három fogadalommal – szegénység, tisztaság, engedelmesség – ezt a megtérést hangsúlyozza. Ezt részletezi: a világ három területéről összegyűjti az embert. A vagyon bilincséből kiszabadítva az embert, a test területéről, amihez ragaszkodik, a saját akaratából is kiszabadítva az embert. Eggyé teszi, megtértté teszi.
És még egyet megértettem. Azt, hogy a világ fiai mért csinálják a maguk dolgait olyan borzasztó elkeseredetten, és olyan komolyan, mintha semmi más nem létezne a világon. Mert még meg nem tért emberek, mert még tulajdonképpen a bálványuk rabságában vannak. Azért tudnak olyan könyörtelenek, kegyetlenek lenni, mert úgy cselekszenek, mintha csak az a dolog volna a világon, amit Ők látnak.
A megtért ember – mint Szent Pál mondja itt a Szentleckében – már úgy él ezzel a világgal, mint hogyha nem lenne, mintha nem élne. Tehát nem ragaszkodik a világi dolgokhoz olyan rettentő elkeseredettséggel, olyan elszántsággal, olyan teljes bálványimádás állapotában.
Azt is észrevettem, hogy a megtért embernek már nem nehéz meg is vallani a hitét. Hiszen annyira egy benne minden, annyira rendezett, Jézusra rendezett, hogy már nem is tudná nem megvallani. Életével is, meg szavaival is.
A vértanúk a legmegtértebb emberek. A teljesen odaadott, halálig odaadott emberek. Tulajdonképpen, ha minden keresztény ilyen teljesen megtért ember volna, amint az első keresztény időkben, akkor hatalmas tanúságtételt tudnánk tenni a világ előtt.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jón 3,1–5.10
Az Úr másodszor is szólt Jónáshoz:
„Kelj fel, menj el Ninivébe, a nagy városba, és hirdesd azt, amit majd mondok neked!”
Jónás fölkelt és elment Ninivébe az Úr parancsa szerint. Ninive nagy város volt, három napba telt, míg az ember végigment rajta.
Jónás bement a városba, egynapi járásnyira, és hirdetni kezdte: „Még negyven nap, és Ninive elpusztul!”
Ninive lakói hittek az Istennek. Böjtöt hirdettek, nagyok és kicsik egyaránt zsákruhát öltöttek.
Amikor Isten látta, hogy letérnek gonosz útjaikról, megbánta a rosszat, amivel fenyegette őket, és nem tette meg.
1Kor 7,29–31
Azt mondom tehát, testvérek: Az idő rövid, azért akinek van felesége, éljen úgy, mintha nem volna,
aki sír, mintha nem sírna, aki örül, mintha nem örülne, aki vásárol, mintha meg sem tartaná,
s aki felhasználja a világ dolgait, mintha nem élne velük, mert ez a világ elmúlik.
Mk 1,14–20
János elfogatása után Jézus Galileába ment, s ott hirdette az Isten evangéliumát
és mondta: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.”
Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András – halászok lévén – épp hálót vetnek a vízbe.
Jézus ezt mondta nekik: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.”
Rögtön otthagyták hálójukat és követték.
Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában.
Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat Zebedeust, halászlegényeivel a bárkában, és a nyomába szegődtek.
