Március 11., nagyböjt harmadik vasárnapja, prédikáció (B egyházi év) (1982?)
Krisztusban kedves Testvérek!
Ugye, a nagyböjt mindnyájunk számára megújulásra való? A teljes megtérésre kaptuk ezt a nagyböjtöt. Erre vettük föl a hamu jelét a homlokunkra. Ugye, milyen komolyan csináltuk a nagyböjt elején!
Aztán jött az első vasárnap. Egyházanyánk mondta ekkor, hogy a keresztség megment minket. Hogy szövetséget kötött velünk az Isten mint gyermekeivel, hogy végig tudjuk járni a pusztaságot, ahol a zsidókat is megkísértette annyi minden! Legyen erőnk a világ, a test és a sátán minden kísértésével szemben.
A múlt vasárnap meg azt mondta Isten, hogy Ő nem a halálunkat akarja. Izsákot is megmentette a föláldozástól. Csak az áldozat akaratát kívánta Ábrahámtól is, Izsáktól is, a mi Urunktól, Jézustól is. És Őt is azzal erősítette meg, hogy fölvitte a Tábor-hegyére és ott megmutatta Neki, hogy megmenti a haláltól.
Tehát bátran kell meghoznunk az áldozatot. Az a halálba menés legyen bátor, tudva, hogy vár a Tábor-hegy dicsősége.
Most ezen a harmadik nagyböjti vasárnapon a mi Urunk, a mi igazi ácsmesterünk, aki tud építeni, azzal erősít bennünket, hogy rámutat: templomépítésről van szó. Ne féljünk! Isten bennünket már a teremtéskor az Ő templomának szánt. Az áldozat azt jelenti, hogy egészen Istennek adunk valamit. Önmagunk föláldozása nem önmagunk elpusztítását jelenti, hanem azt, hogy ízről ízre, sejtről sejtre átadjuk magunkat Istennek, hogy egészen Istené legyünk; az Ő temploma, ahol Vele élünk teljes belső egységben, hogy Ő bennünk legyen, mi Benne, hogy „mindnyájan egy legyünk”, mint Jézus az Atyával és a Szentháromság bennünk lakjék. Erről van szó.
A mennyei Atya nem a hegyek tetején akar lakni, mennydörgés és villámlás között, parancsokat osztogatva, de még csak nem is lent egy sátorban vagy tabernákulumban. Ködfelhőben sem.
Minden törekvése az – azt mutatja a Szentírás –, hogy emberré legyen, megtestesüljön, aztán még tovább menjen: kenyérré, borrá legyen számunkra, és belénk költözzön. Ez a vigasztaló ebben a mai vasárnapban. Isten ezt akarja, ezt a szeretetegységet.
Ez az Újszövetség: „Istenük leszek, ők meg az én népem.” És „új szívet, új lelket adok Nekik!”. Nem azt a zúgolódó lelket, amivel a zsidók annyira tele voltak a pusztaságban. Még Mózes ellen is zúgolódtak!
Mi is zúgolódunk. De azért megyünk tovább a pusztaságban. És hogyha tudjuk, hogy templomépítésről van szó, és hogy annak, aki beszél szépeket, annak szintén át kell menni ezen a templomépítésen, akkor talán könnyebb lesz, és kevesebbet zúgolódunk.
Nem jó, kedves jó testvérek, nem jó megtéretlenül. Keserves kínlódás még egy szerzetesnek az élete is, ha nem tér meg teljesen. Ha nem adja magát oda teljesen az Istennek.
(A beszéd töredékesen maradt meg
az archívumban,
a befejezése hiányzik.)
Függelék – a szentmise olvasmányai
Kiv 20,1–17
Az Úr ezeket jelentette ki:
„Én vagyok az Úr, a te Istened, én hoztalak ki Egyiptom földjéről, a szolgaság házából.
Senki mást ne tekints Istennek, csak engem.
Ne csinálj magadnak faragott képet vagy hasonmást arról, ami fent van az égben, vagy lent a földön, vagy a vizekben a föld alatt.
Ne borulj le ilyen képek előtt és ne tiszteld őket, mert én, az Úr, a te Istened féltékeny Isten vagyok. Azoknak a vétkét, akik gyűlölnek engem, megtorlom fiaikon, unokáikon és dédunokáikon.
De ezredízig irgalmasságot gyakorlok azokkal, akik szeretnek és megtartják parancsaimat.
Uradnak, Istenednek a nevét ne vedd hiába, mert az Úr nem hagyja büntetlenül azt, aki a nevét hiába veszi.
Gondolj a szombatra és szenteld meg.
Hat napig dolgozzál és végezd minden munkádat.
A hetedik nap azonban az Úrnak, a te Istenednek a pihenő napja, ezért semmiféle munkát nem szabad végezned, sem neked, sem fiadnak, sem lányodnak, sem szolgádnak, sem szolgálólányodnak, sem állatodnak, sem a kapuidon belül tartózkodó idegennek.
Az Úr ugyanis hat nap alatt teremtette az eget és a földet, a tengert és mindent, ami bennük van; a hetedik napon azonban megpihent. Az Úr a hetedik napot megáldotta és megszentelte.
Tiszteld apádat és anyádat, hogy sokáig élj azon a földön, amelyet az Úr, a te Istened ad neked.
Ne ölj.
Ne törj házasságot.
Ne lopj.
Ne tégy hamis tanúságot embertársad ellen.
Ne kívánd el embertársad házát, ne kívánd el embertársad feleségét, sem szolgáját, sem szolgálólányát, sem szarvasmarháját, sem szamarát, sem más egyebet, ami az övé.”
1Kor 1,22–25
A zsidók csodajeleket kívánnak, a görögök bölcsességet követelnek,
mi azonban a megfeszített Krisztust hirdetjük. Ő a zsidóknak ugyan botrány, a pogányoknak meg balgaság,
a meghívottaknak azonban, akár zsidók, akár görögök: Krisztus Isten ereje és Isten bölcsessége.
Hiszen Istennek a „balgasága” bölcsebb az embereknél, és Istennek a „gyöngesége” erősebb az embereknél.
Jn 2,13–25
A zsidók húsvétjának közeledtével Jézus fölment Jeruzsálembe.
A templomban kalmárokat talált, akik ökröt, juhot és galambot árultak, valamint pénzváltókat, akik ott telepedtek le.
Kötélből ostort font, és mind kiűzte őket a templomból, juhaikkal és ökreikkel együtt, a pénzváltók pénzét szétszórta, asztalaikat felforgatta,
a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!”
Tanítványainak eszükbe jutott az Írás szava: „Emészt a házadért való buzgalom.”
A zsidók azonban szót emeltek, ezekkel a szavakkal fordultak hozzá: „Miféle csodajelet mutatsz, hogy ezt mered tenni?”
Jézus azt válaszolta: „Bontsátok le ezt a templomot, és harmadnapra fölépítem.”
A zsidók ellene vetették: „Negyvenhat esztendeig épült ez a templom, s te három nap alatt újjáépítenéd?”
De ő saját teste templomáról beszélt.
Amikor föltámadt a halálból, tanítványai visszaemlékeztek ezekre a szavakra, s hittek az Írásnak és Jézus szavainak.
Akkor, amikor húsvét ünnepe alkalmával Jézus Jeruzsálemben tartózkodott, sokan hittek benne, mert látták a csodákat,
amelyeket tett. Jézus azonban nem bízott bennük, mert ismerte mindnyájukat,
s nem szorult rá, hogy bárki is felvilágosítsa az emberről. Tudta, mi lakik az emberben.
