Október 28., évközi harmincadik vasárnap, prédikáció (B egyházi év) (1979)
Kedves Testvérek!
Ez a jelenet az evangéliumból sajnos valahogyan szegényesen van visszaadva magyar nyelven. A legérdekesebb mozzanatok egész ki is maradtak itt.
Ez a jelenet olyan, hogy mindnyájan beleférünk. Az a vak koldus egyetemes szerepet kap: az egész emberiség jelképe.
A jelenet Jeruzsálem és Jerikó között játszódik, amikor Jerikót elhagyja az Úr Jézus.
Az is nagyon érdekes, mikor Jerikóba bevonul; akkor is valaki látni akarja őt: Zakeus. Annak a testi szemei rendben vannak, csak kistermetű és egy fára mászik föl, hogy lássa Jézust. Aztán meglátta, megismerkedett Vele, megvendégelte, házába tért és üdvössége lett a háznak.
Most, ahogy Jerikóból kifelé megy, megint valaki látni akarja. Ez a vak koldus.
Jerikó, a pálmák városa, divatos üdülőhely volt abban az időben. Heródes kiépíttette fürdőkkel, színházzal, amfiteátrummal, versenypályákkal: a gazdagok laktak ott.
A vámosok feje volt Zakeus is, vagyonos, gazdag ember. Bizonyára megfordult ott sokszor Heródes maga, meg Pilátus is arrafele jött föl Jeruzsálembe, mikor jött húsvétkor az ítélő napokat megtartani.
Vagyis akik a földön berendezkednek, azok a jerikóiak. Az ő jelképük Jerikó. Aztán onnan kell elindulni Jeruzsálem felé. Jeruzsálem felé, a szent város felé, az Isten városa felé.
Mindnyájan itt helyezkedünk el mi emberek, akik a földön élünk. De mégsem rendezkedhetünk be teljesen a földön úgy, mintha becsuknánk a szemünket, és nem tudnánk, hogy ott lakni nem lehet örökre. Előbb-utóbb véget ér a pálmák tövében az emberi kényelem és divatos, kellemes csillogás. Nem lehet örökké ott maradni. Tovább kell menni.
Ha egy kicsit beleéljük magunkat a vak koldus világába, akkor rájövünk, hogy nem is volt azért ez olyan vak. Igen: egy réteget, egy héjazatot nem látott a világból. A nap fénye nem világította meg neki a dolgokat; a színeket, formákat nem látta.
De ott az út mentén azért hallott ő sokat, és fölfogott a világból annyit, amennyi neki köll. Úgy látszik, nagyon is fölfogott, mert az átmenőktől ő már ismerhette Jézust. Ha nem ismerte volna, akkor nem viselkedett volna így.
Kimaradt ebből a szövegből egy érdekes mozzanat. Amikor kiáltozni kezdett Jézus után, a tömegből sokan csitították őt, hogy „ne kiabálj már, hagyd nyugodtan, a próféta megy erre, Jézus; más dolga is van, minthogy veled törődjön; mit hívod föl itt magadra az egész nagy tömeg figyelmét". Mert az is ott van az eredeti szövegben, hogy Jézus a tanítványaival ment arra, és velük nagy tömeg.
Tehát ennek a vaknak, aki kifelé nem sokat látott, a belső világa már gazdagodott annyival, hogy Jézusról hallott, és ki is alakított magának egy képet Jézusról: Dávid fia, a megígért, akit az írásokban a próféták jövendöltek.
Ez nagy szó. Bár ennyire látna minden ember, mint ahogy ez a vak koldus lát!
Mit látunk mi emberek ebből a világból? Mindenütt héjazat, mindenütt falak, mindenütt beleütközik a látásunk, a tudásunk valamibe. Látni igazán csak az lát, az mondhatja, hogy lát, aki a titkok mélyébe hatol, aki Istenig lát, aki Istenen át fogja föl a mindenséget. És ilyen egyetlen van: Jézus. Aki ugyanazon az úton megy, mint mi.
Ez nagy dolog: lejött hozzánk ez a Jézus, és azt az utat járja, amit mi. Istent nem valahol messze kell keresni; Isten itt jár velünk.
Azt mondja az Úr Jézus, hogy senki sem jöhet Hozzá, hogyha nem vonzza az Atya. Bartimeust belülről vonzza az Atya, és megérzett valamit Jézusban. Hogy itt van az, akit mindenki keres, aki mindnyájunk életének a megoldója. És kiáltozott, és csitították, és akkor még jobban kiáltozott.
Jézus megállt, és azt mondta: „hívjátok ide!" Akkor ugyanazok szóltak neki, akik addig csitították. „Hív téged!" – azt mondják neki. – „Bátorság, hív téged!"
Olyan gyönyörű az eredetiben: „Bátorodj föl, hív téged!"
Ez az életünk nagy pillanata: a vakságunk egyedüli gyógyítója Jézus Krisztus, akin keresztül Isten felé megnyílik a látás, aki tele van belső fénnyel, amely hívja az embert.
Ezt a nagy pillanatot nem szabad elszalasztania senkinek. Bátorodjunk föl, Jézus hív minket. Mi is látunk már annyira, mint Bartimeus. Mi is tudjuk már, hogy Jézus a várva-várt, az eljövendő, és hogy itt jár Jézus. De még mindnyájunknak hátravan, hogy Isten látásában teljesen megnyíljon a szemünk.
Jézus annyira már megnyitja a szemünket, hogy Őt lássuk; hogy lássuk azt, hogy az életünkben a szeretet cselekedeteit köll művelnünk. Ez vezet Jeruzsálem felé, ez az út. Ha már ezt látja az ember, akkor már látó. Ha már Jézust látja és a szeretet útját látja, akkor hit, remény is meggyullad bennünk, és akkor már elegendő látóereje van a szemünknek, hogy végigjárjuk az utunkat egészen Jeruzsálemig, a mennyei Jeruzsálemig. Amikor majd újra lejátszódik ez a jelenet, ez a titokzatos jelenet, mikor valaki már átlépi a határt, mikor megérkezünk Jeruzsálemhez és ott a halál titokzatos küszöbét átlépjük.
Azt mondják a kutatók, hogy valamiféle fény-élmény közös azokban, akik valamiképpen a tetszhalál vagy a klinikai halál állapotából visszajönnek. Valamiféle nagyon szép, megfoghatatlan, kifejezhetetlen fény-élményük van. Úgy látszik, ez valamiképpen hozzátartozik az emberi lét beépítettségéhez.
Az igazi nagy jelenet – a nekünk szóló „hív téged!" – majd akkor játszódik le, amikor Jézus, a Föltámadott szólítja az embert: „hívjátok ide". És vezet az Atyához, a fényesség örök forrásához. Akkor nyílik meg majd a szemünk.
Függelék – a szentmise olvasmányai
Jer 31,7–9
Mert ezt mondja az Úr: Kitörő örömmel örüljetek Jákobon, ujjongjatok a nemzetek elsején! Hadd hallják! Zengjétek dicséretét és hirdessétek: Az Úr megszabadította népét, Izrael maradékát.
Igen, visszahozom őket észak földjéről, és összegyűjtöm őket a föld határairól: még a vakokat és a sántákat is; a várandósokat és a szülő anyákat is. Nagy sereg lesz, amely ide visszatér.
Könnyek között mentek el innen, de megvigasztalódva vezetem őket vissza. Forrásvizekhez vezérlem őket, sima ösvényeken, nehogy elessenek. Mert atyjává lettem Izraelnek, és Efraim elsőszülött fiam.
Zsid 5,1–6
Mert minden főpapot az emberek közül választanak, és arra rendelik, hogy az Isten tiszteletében képviselje az embereket, ajándékokat és áldozatot mutasson be a bűnökért,
mint olyan valaki, aki megértő tud lenni a tudatlanok és a tévelygők iránt, hiszen őrá is gyöngeség nehezedik.
Ezért a népért is, saját vétkeiért is áldozatot kell bemutatnia.
A tisztséget magától senki sem vállalhatja, csak akit az Isten meghív, mint Áront.
Így Krisztus sem önmagát emelte főpapi méltóságra, hanem az, aki így szólt hozzá: „A Fiam vagy, ma szültelek." Másutt meg ezt mondja: „Pap vagy mindörökké Melkizedek rendje szerint."
Mk 10,46–52
Közben Jerikóba értek. Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen kéregetve.
Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!"
Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!"
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!" Odaszóltak a vaknak: „Bízzál, kelj fel, téged hív!"
Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz.
Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?" „Mester – kérte a vak –, hogy lássak."
Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított." Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.
