Március 31., húsvétvasárnap (C egyházi év) (1983)
Krisztusban Kedves Testvérek!
Első olvasmány Szent Péter apostol beszéde, amely az apostol keresztény tanítását foglalja össze. Az is arra irányul, hogy akik akarják, hittek.
A szentlecke a Krisztus Urunkkal való együtt meghalásról és feltámadásról olyanoknak szól, akik már hittek és megkeresztelkedtek.
Aztán az evangéliumban látjuk, hogy János és Péter, akiket Isten a feltámadás tanúinak szán, hogyan mennek be a sírba. Az egy sziklába vájt helyiség volt kis folyosóval, és a sziklába vésett oldalsó bemélyedéssel, oda tették a holttestet. Be tudtak menni a sírba.
Szent János evangéliuma hangsúlyozza, hogy együtt futottak. Ez futás a hit felé haladást is jelzi Szent János apostolnál. Neki elég volt látni az összehajtott kendőt, hogy gondolkodjék, megértse. Ha elvitték, akkor nem hajthatta össze az a sírrabló a kendőt, nem lett volna rá ideje. Lehetetlen, hogy elvigyék; itt más történt. Látott és hitt. Péter is látott, de róla még nem mondja az evangélium, hogy hitt.
Testvéreim!
Húsvét nem csupán felemelő tavaszi ünnep. Húsvét a mi hitünk szempontjából döntő fontosságú ünnep. Húsvét ünnepe a csúcspontja az egész egyházi évnek, és húsvét titka az alapja a mi hitünknek is. Arra való, hogy a hitünk tudatosodjon, keményedjen, erősödjön – mert csak úgy, akárhogyan, valahogyan hinni nem lehet. Vége annak az időnek, mikor csak úgy szokásból hittünk... A szokás-keresztények leplei lehullottak! Most minden keresztény, minden ember rá van kényszerülve, hogy maga döntsön: hisz vagy nem hisz! Szent Pál azt mondja egy másik helyen, hogy „ha fel nem támad, akkor hiábavaló a mi hitünk". Akkor alábbvalók vagyunk, mint bárki ember a földön, aki más alapra helyezkedik.
Ezen a vasárnapon vessünk egy pillantást a hit kérdésére, hogy a mi hitünk is reális legyen, biztos legyen, egészséges legyen. És Istenhez való viszonyunkban lüktető, eleven legyen ez a titokzatos, finom valami, amit hitnek nevezünk.
Kedves Testvérek!
Nagyon jól ismerjük a Teremtés könyvének leírását: arról van ott szó, hogy Isten és ember között elindul a kapcsolat, a viszony, az a finom, láthatatlan, csodálatos valami. Az első ember, akiben a Szentírás minden embert összefoglal, Ádám, a „földből való ember".
Aki odaajándékozza hitét egy sugallatnak, amelyet a Szentírás szerzője gonosz, hamis sugallatnak mutat. Ez a sugallat azt mondja: Nem igaz, amit az Isten mond, nem igaz, hogy ha a tilalmat áthágjátok, akkor meghaltok. Éppen ellenkezőleg: ha áthágjátok a tilalmat, ott kezdődik az igazi élet; akkor lesztek ti is olyanok, mint az Isten: tudtok mindent, jót és rosszat. És az ember a mozgó, meglévő kíváncsiság és kutatás, keresés izgalmában megvonja hitét az Istentől és ennek a jöttment sugallatnak odaajándékozza a hitét.
Tehát az Isten és az ember közti kapcsolat így indult, hogy az ember Istentől megvonja a hitét. Legyünk nagyon őszinték: ki az, aki ezt az utat nem járta még meg? Ki az, aki még sohasem kételkedett Isten szavában, hogy a rossz az rossz, a jó pedig jó?
Ismerjük a jót, de ismerjük a rossz pusztító, sötét, titokzatos hatását is, ahogy letarolja bennünk a jót. Elveszi az ember épségét. Kioltja belső világát. Becsapja az embert, miután ismer jót és rosszat.
Nézzük most meg, Isten szempontjából hogy áll a dolog.
Éppen arról az Istenről, aki teremtett bennünket, nem hisszük el, hogy igazán jó és jót, a legjobbat, az örök életet akarja nekünk. Isten milyen helyzetben van? Hit nélkül hogy éljen az ember? Mi emberek vajon tudnánk együtt élni bizalomban olyan emberrel, aki nem hisz nekünk? Lehetetlen. Istennel való együttélésünk szempontjából fő cél, hogy Isten megszerezze, visszaszerezze a hitünket.
Döbbenetes a Szentírás tanúságtétele: Isten mi mindent tett azért, hogy ennek a bűnbe esett, jót és rosszat ismerő embernek a hitét újra felépítse és megszerezze.
Az első, amit tesz: ígéretet tesz az első embereknek, hogy majd jön valaki, egy asszony, aki megrontja az egész gonoszság-tömböt az ember életében, amit se pszichológus, se orvosok, tudósok, filozófusok nem tudnak kiiktatni az ember életéből. Jön valaki, aki ezt kiiktatja, legyőzi, letapossa a fejét. Mert ez olyan, mint a kígyó: egy kis résen be tud jönni az egész hosszú testével.
Jön valaki. Ez az ígéret. Ugye ez is valóság? Az egész emberiségben ott van ez a rejtett reménykedés és ígéret, hogy azért mégis győzünk a rosszon. Mégis túljutunk a halálon. Lehetetlenség, hogy Isten ezt a csodálatos fejlődést, ami a teremtés ezen a világon, levágja, megsemmisítse. Az anyag, a sejtek, az élők mind emelkednek, feljebb, feljebb, növényben, állatban. Csak mi nem jutunk tovább? Lehetetlen.
Isten elkezdte az emberben megalapozni a hitet. És a döntő az emberiség életében az, hogy a legvalószínűtlenebb helyzeteken keresztül beváltotta az ígéretét arra a Valakire vonatkozóan. Gondoljunk Ábrahám esetére: minden emberi remény ellenére lett gyermekük. És ez az egész vonal, amit a Szentírás megőrzött: egy csöppnyi, egész emberiség előtt szerepet vivő népnek a történetében mutatta meg, hogyan mutatkozott meg Isten munkája, hogy hitünket újra megalapozza, helyreállítsa.
És eljött az a Valaki a történelem középpontjában áll. Akárhogy erőlködnek is emberi részről, hogy ezt valahogy kiiktassák. Itt vannak előttünk a föld nagy vallásainak alapítói: Buddha, Mohamed, Lao-ce. Összehasonlíthatjuk őket az Úr Jézussal az üdvösség története szempontjából... de inkább össze se hasonlíthatjuk. Annyira más az Úr Jézus.
És itt érkeztünk húsvéthoz: Isten beváltotta az ígéretét. A teremtett világ szépsége nem volt elegendő ahhoz, hogy az ember mögéje lásson, higgyen. (Mi azért egy kicsit előnyös helyzetben vagyunk Püspökszentlászlón, mert olyan rendkívüli szépsége van ennek a helynek, hogy Isten közelségét jobban megsejtjük e mögött a sok csodálatos szépség mögött. De az ipari nagyvárosok, kis községek, emberkéz alkotta városok lakóinak, úgy látszik, nem elég a teremtett világ.)
Isten nagyon nehéz helyzetben van a hitünk megalapozásában. Tudta, hogy hozzánk hasonlónak kell lennie annak, akit majd küld, akin keresztül a hitet megalapozza. Tekintsünk Jézusra, hitünk szerzőjére, ahogy Szent Péter apostol írja. Arra, aki nekünk valóban Isten nagyszerűségét, őszinteségét, igaz voltát mutatja meg: Jézus Krisztusra.
Jézus Krisztus által ismerjük meg az Istent. Ez alapján nemigen tudunk arra gyanakodni, hogy nem a javunkat akarja.
Nézzük meg ezt a Jézus Krisztusban megjelenő Istent: egyszerűen beszél, jár, mindent eldobott, ami a hitelét ronthatta volna. Senkihez sem csatlakozott, akik hatalmasok lennének abban a korban: rómaiak, főpapok, írástudók, farizeusok. Semmiféle emberi párthoz nem csatlakozott. Akkor is voltak zelóták, terroristák, forradalmárok. Ravasz politikusok, zsoldosok, papok, egyházi mindenféle volt; egyikkel sem azonosította magát, hanem tisztán, egyenesen, igazán élt. És nem hittek neki. Elment a végsőkig, azzal, hogy Isten Báránya lett és elvette a bűneinket, hogy ne féljünk a bűneinktől sem. Hiszen épp a bűneink okozzák, ha nem hiszünk Istennek.
Irgalmas az Isten. Egy őszinte szóra megbocsát. És a keresztre ment.
Testvéreim!
Megvonhatjuk a hitünket ettől az Istentől?
Ma, húsvét vasárnapján a legdöntőbb, amit Isten a hitünk megalapozására tett, az a feltámadás. Mert most, húsvét vasárnap, mi is csak annyit látunk, hogy üres a sír, és az apostolok meg az asszonyok jönnek-mennek.
Az a nép, az a vallási világ, amit a zsidóság jelentett, hallatlan szenvedéllyel kiépített hitet őrzött. Hittek a Törvényben és a Szentírásban. Közülük vált ki az új csoport. Az, hogy ők a feltámadt Jézus Krisztusban hittek, azt jelentette, hogy kiátkozták őket a családjukból, a nemzetükből. Azonnal elindult az üldözés a zsidóság részéről.
És mégis, az első nemzedék hiszi és vallja: mi tanúi vagyunk, mi láttuk! Mi együtt ittunk, ettünk Vele!
Roppant titokzatos dolog ez a halálból a feltámadásba átment Jézus, aki megalapozta hitünket. Azt a végső akadályt, ami itt van a földön, a szenvedést meg a halált félretolta, mert ez sem akadály a hitnek. Azt mondja: Isten engem átvezetett. Várja a hitedet. És téged is átvezet.
Húsvét a hitünk végső alapját adja a kezünkbe.
Péter, az első pápa, akire Urunk az Egyházat építette, akkor még csak látott, és elgondolkozva ment ki a sírból. Még mindig nem hitt. Ne felejtsük el: a mi döntésünkön múlik. Ránk van bízva, hogy ezt a döntést meghozzuk. És a mi nyugtalan, jót és rosszat tudó szívünk végre elnyugodjon az igazi hitben, Jézus Krisztussal, mint Tamás apostolé: „Én Uram, én Istenem!"
Függelék – a szentmise olvasmányai
ApCsel 10,34a.37–43
Péter így kezdte beszédét:
Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában.
Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.
Mi tanúi vagyunk mindannak, amit Júdea egész területén és Jeruzsálemben tett. Aztán megölték, keresztre feszítették,
de harmadnap feltámasztotta az Isten, és látható alakban megmutatta,
igaz, nem az egész népnek, hanem csak az Istentől előre kijelölt tanúknak, vagyis nekünk, akik ettünk és ittunk vele halálából való feltámadása után.
Megparancsolta nekünk, hogy hirdessük a népnek, és tanúsítsuk, hogy ő az, akit az Isten az élők és holtak bírájául rendelt.
A próféták mind tanúságot tesznek arról, hogy aki hisz benne, elnyeri nevében bűnei bocsánatát."
1Kor 5,6b–8
Nem tudjátok, hogy egy kevés kovász az egész tésztát megerjeszti?
El a régi kovásszal, hogy új tésztává legyetek, aminthogy kovásztalanok is vagytok! Hiszen húsvéti bárányunkat, Krisztust feláldozták.
Ünnepeljünk tehát, de ne a régi kovásszal, sem a rosszaság és gonoszság kovászával, hanem a tisztaság és igazság kovásztalan kenyerével.
Jn 20,1–9
A hét első napján, kora reggel, amikor még sötét volt, Mária Magdolna kiment a sírhoz. Észrevette, hogy a követ elmozdították a sírtól.
Erre elfutott Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit kedvelt Jézus, és hírül adta nekik: „Elvitték az Urat a sírból, s nem tudni, hova tették."
Péter és a másik tanítvány elindult és a sírhoz sietett.
Mind a ketten futottak. De a másik tanítvány gyorsabban futott, mint Péter, és hamarabb ért a sírhoz.
Benézett, s látta a gyolcsot, de nem ment be.
Nem sokkal később Péter is odaért, bement a sírba és ő is látta az otthagyott gyolcsot
meg a kendőt, amellyel a fejét befödték. Ez nem a gyolcs közt volt, hanem külön összehajtva más helyen.
Most már a másik tanítvány is bement, aki először ért oda a sírhoz. Látta és hitt.
Eddig ugyanis nem értették az Írást, amely szerint föl kellett támadnia a halálból.
