Vácz Jenő SJ atya szellemi öröksége

Június 30., évközi tizenharmadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év)

Talán olvastuk azt a regényt: Köntösömre sorsot vetettek. Arról van szó, hogy az a köntös az Úr Jézus köntöse, palástja, amelyre sorsot vetettek. A századosnak jutott, aki ott volt a katonákkal. A regény követi, hogy milyen átalakulás ment végbe abban, aki ezt a köntöst fölvette.

Most itt Illés próféta adta rá valakire a köntösét: Elizeusra. Képzeljük bele magunkat: 12 pár ökrös gazda volt az apja. Ő a 12 pár ökörrel szántogatott ott a szolgák között.

Illés próféta köpenye csodálatos volt: az összehajtogatott köpenyével ráütött a Jordánra, és szétvált a folyó, hogy átmehetett rajta. Ezt mondta a nép akkor. És ezzel a köpennyel mintegy birtokába veszi őt. Igaz, a szabadsága megmarad: ilyen gyorsan tudott a szabadságával dönteni; az egész életének más irányt szabott.

Június 23., évközi tizenkettedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)

Krisztusban kedves testvérek!

Mintha a mai három olvasmány csökkenteni akarná annak a vallomásnak a súlyát, amit Péter tesz az Úr Jézusnak. Pedig ezek a mondatok az evangéliumok középpontjában állnak.

Az első olvasmányban azt olvassuk, hogy a próféta, Zakariás megjövendöli, hogy mindnyájan Jeruzsálem lakói, Isten fölkentjei lesznek, elküldi Isten nekik az imádság lelkét, Szent Pál pedig a szentleckében ki is mondja, hogy mind Isten fiai vagytok, akik Jézus Krisztusban keresztelkedtetek meg.

Tehát mintha azt mondaná az Írás, nem olyan egyedülálló, amit Péter mond, hogy csak Jézus a fölkent, a Messiás, mert ez a két szó ugyanazt jelenti. Messiás az fölkentet jelent. Nem Jézus egyedül a fölkent, a Messiás, a Krisztus. Isten örök elvében az van, hogy mindenki fölkent legyen. Szentlélekkel fölkent.

Ezt a fölkent Messiás szót az Ószövetségben először a királyokra alkalmazták. Ők voltak a fölkentek, Isten különös megbízottja a földön az ő népe vezetésére. Később aztán a Próféták is fölkent nevet kaptak. Sőt: a főpapra is kiterjesztették ezt a nevet.

Aztán úgy ment át, lassan, a fölkent név arra az eljövendőre, akit Isten küld majd, aki Isten küldöttje lesz, a nép megszabadítására.

S így az apostolok korában a Messiás név már egyértelműen az eljövendő, az Istentől megígért Megváltóra vonatkozott. Az Úr Jézus, mikor föllép, alkalmazza is magára: „az Úr lelke rajtam". Názáretben olvassa, s most beteljesedett: „én vagyok az Úr fölkentje". Kimondta magára, hogy ő a Megváltó, ő a Messiás.

Viszont a másik két írásban az van, hogy egy bizonyos értelemben Isten minden meghívottja fölkent. Isten azt akarja, hogy az ő Lelke legyen rajtunk, akik megkeresztelkedtünk az Úr Jézusban, és mindnyájan megkapjuk a Messiás méltóságát, hivatását.

Június 16., évközi tizenegyedik vasárnap, elmélkedés (C egyházi év)

(Erre és az elmúlt vasárnapra
nincs az archívumban prédikáció,
helyette egy elmélkedést
közlünk két részletben.)

A harmadik kör a legkedvesebb köröm. A legtöbb figyelmet, odaadást, de a legtöbb hűséget is ez a harmadik kör kívánja a minket körülvevő világból. Ide tartoznak mind az összes dolgok, amik teljesen a mi szabadságunkra vannak bízva. Így is lehet, úgy is lehet. Ez se rossz, az se rossz. Én választhatok. Én választhatom meg, hogy mit teszek.

Ahogy én a Jóistent elképzelem, ezeknél a dolgoknál van tele a legnagyobb várakozással, hogy vajon mit tegyen, hogy a kedvemet keresse. A szenteknek a kedvenc területe ez a szabadságukra bízott dolog, világ és terület.

De – ismerve bennünket – Isten ezen a területen is – biztosítékul meg segítségünkre – az eszünkbe, akaratunkba ültetett egy titkot: a lelkiismeretünket. Azon keresztül súg: „Te, ez lesz a jó! Ezt csináld, azt ne csináld!" Noha mind a kettő szabad lenne!

Például: a hivatás megválasztása: „Mi legyek? Lehetnék ez is, lehetnék az is."

Vagy a házasság kérdése: maradhatnék házasság nélkül is, léphetnék házasságra is. Ez se rossz, az se rossz. Melyik lesz Isten akarata számomra? Elvehetném ezt is, elvehetném azt is. Mehetnék ehhez, mehetnék ahhoz. Melyik lesz Isten akarata az én számomra?

Június 9., évközi tizedik vasárnap, elmélkedés (C egyházi év)

(Erre és a következő a vasárnapra
nincs az archívumban prédikáció,
helyette egy elmélkedést
közlünk két részletben.)

Cél-vagyonnak kellene tekintenünk ezt a világot. Isten számít a becsületességünkre, éberségünkre, számít arra, hogy felismerjük az életünk célját, amire Ő teremtett. Számít arra, hogy a szívünkben szeretet van iránta; számít arra, hogy tapasztalatot gyűjtünk: ha nem sikerül valami, akkor a tapasztalatunk rásegít majd bennünket, hogy jobban csináljuk. Akkor megtalálhatjuk az Ő akaratát, ami nem más, mint hogy segítsen bennünket az örök üdvösségünkre.

Mi a boldogság? Az, ha valaki megérti, mi az Isten akarata, és megteszi. Ilyen értelemben boldog a Szűzanya: egész élete arra épül, hogy fölfogta Isten akaratát, és megtette.

A mi dolgunk is az, hogy megtaláljuk Isten akaratát, megcselekedjük, és akkor valóban boldogok leszünk. Vajon – a Boldogságos Szűzhöz hasonlóan – megszerezzük-e mi is azt az érzékenységet, amivel Isten akaratát megérthetjük?

Az az ember, aki nem törődik Isten akaratával, nem is fogja megtalálni. Az a nagy veszély fenyeget bennünket, testvéreim, napról-napra, hogy fásultak leszünk. A napi gondjaink, tennivalóink, a környezetünk lármája, zaja, üteme úgy elfoglal bennünket, hogy eszünkbe sem jut, hogy Isten akarata létezik a világon. Hát akkor hogyan találjuk meg? Hacsak nem terel bennünket valahogy Isten rá, vagy a hagyomány, a szokás, az Egyház élete, hogy már kijárta a pályákat és akkor, na, hát azért valahogy azon a pályán megyünk.

Akik lelkigyakorlatot végeznek – pláne harmincnapos lelkigyakorlatot –, azoknál előfordul minden. Rászokhatnak, rászoríthatják magukat arra, hogy a Jóistentől kiimádkozzák az érzékenységet, az értelmük, hitük fényességét, élét; hogy olyan emberekké váljanak, akik keresik Isten akaratát, éspedig első helyen, mindenek fölött. Nekik az a fontos minden nap, hogy Istennel megegyezve cselekedjenek, gondolkodjanak.

Az egyik fontos dolog, hogy az eszünk, értelmünk ráálljon erre a keresésre. A másik meg a szívünk: szeressük Isten akaratát, teljes meggyőződéssel.

Ahhoz, hogy az eszünkkel is, szívünkkel is el tudjunk igazodni ebben a borzasztó sokrétű világban, az egyszerűség kedvéért három nagy körre különíthetjük el a minket körülvevő világ dolgait.

Június 2., Úrnapja (C egyházi év)

Mi emberek mennyire meg tudjuk szokni a dolgokat, a környezetünket, megváltozott viszonyainkat! Még a pinceéletet is, az óvóhely-életet is... a frontot is bizonyos fokig megszoktuk. A teremtett világhoz is hozzászokunk: a Naphoz, Holdhoz, csillagokhoz, növényekhez; tavasz, nyár, ősz váltakozásához; esőhöz, mennydörgéshez, virágokhoz, madarakhoz, állatokhoz. Lassan elfogadjuk ezt a világot, csak néha ébredünk rá, hogy mindez mennyire különös, mennyire csodálatos, bámulatos: a testünk, magunk, szellemünk, gondolkozásunk, minden.
Ha visszagondolok az életemre, egy valami nem vált számomra soha megszokottá: az Oltáriszentség.

Gyerekkorom óta emlékszem, ahogyan a templomban fölmutatták azt a kis fehéret. Meg ahogy elsőáldozásra készültem és magamhoz vehettem. Meg ahogy pappá szentelésem, újmisés korom óta papként eszköz lehetek ennek a titoknak a létrehozásában a szentmisén. Nem tudtam megszokni, és remélem, hogy nem is fogom soha megszokni az Oltáriszentséget, ezt az élő és éltető mennyei kenyeret, az élő kenyeret, amely a mennyből szállt alá.

Talán akarta is az Úr Jézus, hogy olyan ajándékot adjon benne nekünk, amellyel mindig meghökkent, mindig hitre késztet, valahányszor csak esszük ezt a kenyeret. Talán akarta, hogy összeszedjük magunkat, élő legyen a hitünk, reményünk, szeretetünk, csodálkozásunk. Ne szokhassuk meg soha. Mindig meglepő, megszokhatatlan, új legyen a szeretetében.

Május 26., Szentháromság-vasárnap (C egyházi év)

Istent soha senki nem látta, az egyszülött Fiú mondta el, hogy milyen. Soha senki nem látta Istent, a legnagyobb próféták sem. A látomások csak látomások voltak, valami kép, hasonlat Istenről. Szellő, tűz, felhő, de mindez csak a mi emberségünkhöz szabott valami, amiből érezzük, érezhették, sejthették Istent, akiknek a látomás osztályrészül jutott. De Őt magát nem láthatták. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő az egyedül illetékes, Ő mondta el, hogy Isten kicsoda.

Ez a szó a görögben: egzegézis. Magyarul ezt nem tudjuk egyetlen szóval kifejezni. Nem csupán elmondás vagy bemutatás, hanem kibontás – szóval is, tettel is, viselkedéssel is. Ezt tette Jézus: mint nagy egzegéta kibontotta nekünk Istent. Ő Isten nagy megismertetője.

Nézzük ma így Jézust! A szavai, működése, élete nyomán éles körvonalakkal, tulajdonságokkal, senki mással össze nem téveszthetően jelenik meg előttünk Isten.

Május 19., Pünkösdvasárnap (C egyházi év)

Egyszer éjjel jöttem haza, elég későn már, és ahogy jöttem az országúton, rendőrautó állt meg mellettem. Kiszálltak a rendőrök és igazoltattak: Ki maga? Igazoltam magam minden további nélkül, azt a néhány adatot a személyi igazolványban is megnézték. De utána, ahogy hazafelé jöttem az éjszakában, elém állt a kérdés: valóban ki is vagyok én? Meg tudom mondani, hogy ki vagyok?

És akkor próbáltam fölsorolni az adatokat, amiket tudok magamról az életemből, gyerekkoromból, ifjúságomból. Fölszentelés, későbbi életem... Adatokat tudok mondani az életemből, de hogy ki vagyok, nem tudom megmondani. Csak Isten tudja.

Hogy tudnám akkor fölfogni, hogy ki az Isten? És hogy lenne sikeres a vállalkozásunk, ha most odaállnánk a harmadik isteni személy, a Szentlélek elé, és megpróbálnánk igazoltatni: ki vagy te?

Mégis: a pünkösdi olvasmányok azért föltárják a szükséges személyazonossági adatokat a Szentlélek Istenről.

Május 12., Urunk mennybemenetele (C egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

Gyakran megéljük, hogy valaki a házból elmegy, elutazik valahová. Önkéntelenül az érdekel bennünket, hova megy. Mert ez a világ ugye annyira meghatározott, annyira pontosan valahol, valami van, hogy közvetlen követhetjük azt az utat, amit az illető megtesz, és el is mehetnénk utána, hogy mi is ott legyünk, ahol ő van.

Egy kivétel van, ha valaki aztán egészen elhagyja ezt az érzékelhető valóságvilágot. Mert innen ki is lehet menni, az egészből, a teremtett valóságból kilépni, elmenni. Ezt a lépést titok veszi körül. Ezt nem lehet kitapasztalni, hogy utánamegyünk és megnézzük, hova ment – és visszajövünk.

Mikor az Úr Jézus búcsúzik az apostolaitól, akkor kitűnik, hogy Ő egészen másképp van ebből a szempontból. Mert Ő most csak visszamegy oda, ahonnan jött. Az egyetlen kivétel köztünk, aki mielőtt jött volna, vagy itt lett volna köztünk, már volt, már van. És úgy lépett ide közénk, úgy öltözött ennek a teremtett világnak a szövetébe, a mi emberi természetünkbe, hogy előtte létezett, és most ezzel együtt megy csak vissza oda, ahonnan ide belépett.

Az apostolok számára ez a pillanat rendkívül fontos volt. Az Úr Jézus számára persze a mennybemenetel már a föltámadásával megtörtént, ezt a két mozzanatot nem lehet kettéválasztani. De úgy intézte az Úr Jézus, hogy az apostoloknak ezt 40 napon keresztül kibontsa. Ez pedig, amelyet leír Lukács, az a nap, amelyen az Úr Jézus érzékelhetővé tette előttük azt, hogy Ő most innen elmegy, átmegy. Az apostolok, tanítványok számára ez döntő, nagy élmény volt.

Május 5., húsvét hatodik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)

Krisztusban kedves testvérek!

Azzal kell kezdenem, hogy az első olvasmány elején az, hogy vita támadt a tanítványok között Antióchiában, nagyon szelíd kifejezés. Az eredetiben két szó áll itt: stazisz, vagyis 'lázadás, fölháborodás', és zétézisz, vagyis 'kérdésföltevés'. Tehát az első antióchiai keresztényekben az a Jeruzsálemből érkező próbálkozás, hogy vissza a mózesi törvényhez, és hogy körülmetélés, hallatlan nagy fölháborodást és zavart váltott ki, mint ahogy később mondja is – az jobb szó –: föl volt dúlva a lelkük. És ez nagyon egészséges dolog volt! Bár bennünk, mostani keresztényekben is volna valami hasonló!

Nekünk most meg kell próbálnunk az első keresztények fölháborodását, földúltságát megérteni. És egy kicsit át is venni – majd megpróbálom kifejteni, hogy milyen értelemben.

Április 28., húsvét ötödik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)

Krisztusban kedves testvérek!

Múlt vasárnap, Jó Pásztor vasárnapján azt az egy szót próbáltuk ízlelgetni és mélyíteni, amit az Úr Jézus mond: „az én juhaim". Vagy ahogy a görögben van: „a juhaim az enyémek". Mit jelent az, hogy az enyém, mit jelent Jézusénak lenni?

Most, ha megfigyeljük, mind a három olvasmányban egy másik szó emelkedik ki. Az első olvasmányban az apostolok – Pál és Barnabás – visszatérnek és elmondják, hogy mit művelt az Úr velük, mi mindent tett az Isten általuk, velük. Úgy tett általuk az Isten mindent, hogy velük volt, velük működött, együtt működött.

Aztán a Jelenések Könyvében: majd velük sátorozik az Isten, ahogy az eredetiben van. Isten sátra ott lesz az emberek között, és velük sátorozik, sőt az Ő népe lesznek. Megint ez a „velük": maga Isten lesz velük.

Aztán az evangéliumban: csak rövid ideig vagyok veletek.

Ezt a szót próbáljuk egy kicsit ízlelni ma: veletek, velünk.

Április 21., húsvét negyedik vasárnapja (C egyházi év) (1985?)

Krisztusban kedves Testvéreim!

Próbáljuk mélyen átélni azt az oldalát a dolgoknak, amit az evangélium legjobban kiemel. Azt a különös kapcsolatot, ami a Jó Pásztorhoz fűz minket. Az eredetiben az van, hogy a juhaim az enyémek. Külön kiemelve ez a szó, hogy enyémek.

Itt induljunk talán el, mert ezt, hogy enyém, ezt az életünkben már egész pici korunktól átéltük, és most is át tudjuk élni, mit jelent az, hogy enyém. Megfigyeli az ember az egész csöppeket, hogyan jelentkezik bennük ez a szerzési ösztön, a tulajdon ösztöne. Kinyújtja a kezét az a kis csöppség, még öntudata sincs, de már nyúl a dolgok után, és magához húzza őket. Megfogja a báránykát vagy babát, el nem szakad tőle, még este aludni is magával viszi azt, ami az övé.

De ez bizony még csak gyönge kifejeződése annak, hogy enyém. Az életünkben mennyi minden volt már a miénk! Az otthon, ahol születtünk, növekedtünk, nevelkedtünk, annak a meghitt tárgyai, bútorai, aztán az udvar, ahol játszottunk, vagy a falu, ahova kimerészkedtünk lassanként. Az ismerősök, a tanító, a templom: a miénk volt, a miénknek éreztük, de elszakadtunk ezektől. A szüleink földjét talán már régen más használja, a szülőföldünkről elkerültünk, és azóta az a sok kapcsolat mind megváltozott. Többé már nem a mienk.

Az ember talán ír valamit, úgy érzi, na, ez egészen az enyém, ez belőlem jött; de ha egy hét vagy egy év múlva elolvassa, rácsodálkozik: én írtam ezt? Még a kezünk, a tagjaink is laza kapcsolattal vannak csak a birtokunkban, mert le lehet azt vágni. Bármilyen kedves a tagja az embernek, ha az élete veszélyben forog, akkor odaadja – és már nem az enyém.
Még a szellemünket, az emlékezetünket is elveszíthetjük, az eszünket is, meg az akaratunkat is. A Szentírásban ott van egy titokzatos dolog: elvesztheti az ember saját magát is, teljesen kiszalad a kezünkből. És itt érkezünk a végére annak, ami a miénk: minekünk tulajdonképpen egészen a miénk nem lehet semmi.

Április 14., húsvét harmadik vasárnapja (C egyházi év) (1983)

Krisztusban kedves Testvérek!

A titkos jelenéseknek ez a része, amit hallottunk, az 5. fejezetben van. Előtte ott van az a csodálatos szép mennyei liturgikus leírás, hogy a trónon ülőnek a jobbján ott van a hétpecsétes könyv és senki nem tudta kinyitni. És János, aki ezt látomásban látta, sírni kezdett, hogy nem tudják kinyitni a könyvet.

Nem tudom, felfigyeltek-e ilyesmire, hogy ezen mi sírni való van? Sírnánk mi ilyesmin? Azt akarja ez a jelenet mondani, hogy ennek a könyvnek a nyitása, ez a könyv egy rejtély. Tele van írva kívül-belül: az egész világ rejtélye. Akár sír az ember, akár nem, azért mindnyájunkra ránehezedik ennek a világnak a rejtélyessége. Körülvesznek bennünket is, meg az egész emberiséget a megoldatlan kérdések. Hiába keresnek ezren és ezren tudósok, laboratóriumokban felszerelve részletkérdéseket, kutatnak, aztán azokat megoldják valahogy. De az egyik megoldás ezer másik problémát nyit. És a dolgok igazi, nagy megoldásához nem jutnak közelebb egy tapodtat sem.

Hogyan kell repülni? A villanyáram természete? Energiákat hogyan kell felszabadítani? Rendben van, ezek itt vannak a természetben, még megvannak oldva, de felébred az igazi kérdés. Mi ez a világ? Mi van mögötte? Honnan van? Mi lesz vele? Hogy jelent meg az ember? Mi az ember létének az értelme? Mi van velünk, ha bűnt követünk el? Mi a különbség a jók meg a rosszak között? Mi van azokkal, akik meghaltak és nem ismerték az Úr Jézust? És számtalan más kérdés.

Április 7., húsvét második vasárnapja (C egyházi év) (1983)

Kedves Testvérek!

Az Apostolok cselekedeteiből van az első olvasmány, amikor Péternek még az árnyéka is meggyógyítja az odahozott betegeket. A Jelenések könyvéből János látomása az Úr Jézusról, fehér köntösben, arany övvel, kulccsal a kezében a gyertyatartók között. Az evangéliumban pedig Tamás a hitetlen. Boldogok, akik nem láttak és hisznek.

A Vatikáni Zsinat két szempontját emeljük ki: az Egyház befelé és az Egyház kifelé.

A vasárnapokon kezd megjelenni az Egyház. Befelé, a zárt ajtók mögött megjelenik az apostoloknak és hatalommal ruházza fel őket, Szentlelkét adja nekik, hogy megbocsássanak. Ez az Egyház belső oldala. Csodálatos gazdagság.

Kifelé viszont, ahogy az emberek között jár, az emberiség felé, az emberiség egységének az alapja, fundamentuma. Szentsége. Az emberiségben erejével, hatásával mozdítja az egységet. Formálja az emberiséget.

A mi kis egyházunkra alkalmaznám ezt. Hogyan vagyunk befelé? Hogyan kell vigyáznunk, hogy az Úr Jézussal együtt legyünk, zárt ajtók mögött is? És tesszük is ezt mindennap. De vigyázzunk, hogy tényleg élő legyen a kapcsolat az Úr Jézussal! Mert ha izzik bennünk az Úr Jézus iránti hit, remény, szeretet, akkor ez a kis közösség akaratlanul is vonzóan jelenik meg kifelé, az emberek előtt.

Mi is képesek lehetünk – még a rájuk eső árnyékunkkal is – gyógyítani a betegeiket, megoldani a problémáikat, segíteni az üdvösségüket.

Függelék – a szentmise olvasmányai

ApCsel 5,12–16
Az apostolok keze sok jelet és csodát művelt a nép között.
Mindnyájan egy emberként voltak a Salamon-csarnokban. Mások közül senki sem mert közéjük elegyedni, de a nép magasztalta őket.
A hívők – férfiak és nők – egyre nagyobb számban csatlakoztak az Úrhoz.
Még a betegeket is kivitték az utcára, hordágyra fektették őket, hogy ha Péter arra megy, legalább az árnyéka érje egyiket-másikat.
Sőt még a Jeruzsálemhez közel eső városok népe is odajött, hozták a betegeket, a tisztátalan szellemektől gyötörteket, s ezek mind meggyógyultak.

Jel 1,9–13.17–19
Én, János, a királyságban és a türelmes várásban testvéretek Jézusban, és az üldöztetésben társatok, a Patmosz nevű szigeten voltam, az Isten szava miatt, és Jézus tanúságtétele miatt.
Az Úr napján elragadtatásba estem. Hátam mögül, mint valami harsona,
megszólalt egy hang: „Amit látsz, írd le egy könyvbe, és küldd el a hét egyháznak: Efezusba, Szmirnába, Pergamonba, Tiatirába, Szárdeszbe, Filadelfiába és Laodiceába."
Erre megfordultam, hogy megnézzem, mely hang szól hozzám. Amint odafordultam, hét arany gyertyatartót láttam,
a gyertyatartók közt pedig az Emberfiához hasonlót. Bokáig érő ruhát viselt, aranyöv övezte mellét.
Amikor megpillantottam, mint egy halott a lába elé rogytam, de megérintett jobbjával, és megszólított: „Ne félj! Én vagyok az első és az utolsó
és az élő. Meghaltam, s íme, mégis élek, örökké. Nálam vannak a halálnak és az alvilágnak a kulcsai.
Írd le hát, amit láttál, a jelent és ami ezután történik.

Jn 20,19–31
Amikor beesteledett, még a hét első napján megjelent Jézus a tanítványoknak, ott, ahol együtt voltak, bár a zsidóktól való félelmükben bezárták az ajtót. Belépett, megállt középen és köszöntötte őket: „Békesség nektek!"
E szavakkal megmutatta nekik kezét és oldalát. Az Úr láttára öröm töltötte el a tanítványokat.
Jézus megismételte: „Békesség nektek! Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket."
Ezekkel a szavakkal rájuk lehelt, s így folytatta: „Vegyétek a Szentlelket!
Akinek megbocsátjátok bűneit, az bocsánatot nyer, s akinek megtartjátok, az bűnben marad."
A tizenkettő közül az egyik, Tamás, vagy melléknevén Didimusz, nem volt velük, amikor megjelent nekik Jézus.
A tanítványok elmondták: „Láttuk az Urat!" De kételkedett: „Hacsak nem látom kezén a szegek nyomát, ha nem helyezem ujjamat a szegek helyére, és oldalába nem teszem a kezem, nem hiszem."
Nyolc nap múlva ismét együtt voltak a tanítványok, s Tamás is ott volt velük. Ekkor újra megjelent Jézus, bár az ajtó zárva volt. Belépett, megállt középen, és köszöntötte őket: „Békesség nektek!"
Aztán Tamáshoz fordult: „Nyújtsd ide az ujjadat és nézd kezemet! Nyújtsd ki a kezedet és tedd oldalamba! S ne légy hitetlen, hanem hívő!"
Tamás fölkiáltott: „Én Uram, és Istenem!"
Jézus csak ennyit mondott: „Hittél, mert láttál. Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek."
Jézus még sok más csodajelet is mutatott tanítványai előtt, amelyeket nem jegyeztek föl ebben a könyvben.
Ezeket azonban följegyezték, hogy higgyétek: Jézus a Messiás, az Isten Fia, s hogy a hit által életetek legyen az ő nevében.

Március 31., húsvétvasárnap (C egyházi év) (1983)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Első olvasmány Szent Péter apostol beszéde, amely az apostol keresztény tanítását foglalja össze. Az is arra irányul, hogy akik akarják, hittek.

A szentlecke a Krisztus Urunkkal való együtt meghalásról és feltámadásról olyanoknak szól, akik már hittek és megkeresztelkedtek.

Aztán az evangéliumban látjuk, hogy János és Péter, akiket Isten a feltámadás tanúinak szán, hogyan mennek be a sírba. Az egy sziklába vájt helyiség volt kis folyosóval, és a sziklába vésett oldalsó bemélyedéssel, oda tették a holttestet. Be tudtak menni a sírba.

Szent János evangéliuma hangsúlyozza, hogy együtt futottak. Ez futás a hit felé haladást is jelzi Szent János apostolnál. Neki elég volt látni az összehajtott kendőt, hogy gondolkodjék, megértse. Ha elvitték, akkor nem hajthatta össze az a sírrabló a kendőt, nem lett volna rá ideje. Lehetetlen, hogy elvigyék; itt más történt. Látott és hitt. Péter is látott, de róla még nem mondja az evangélium, hogy hitt.

Március 24., virágvasárnap; Szemlélődés Jézus szenvedéséről

(Erre a vasárnapra és az előzőre
nincs az archívumban prédikáció,
így egy Jézus szenvedéséről szóló
hosszabb elmélkedést közlünk
két részletben.)

A szemlélődés Annás, Kaifás házába vezet bennünket és esetleg onnan Pilátushoz, Heródeshez. Ezeket az utakat tesszük meg szemlélődve és közben az eseményeknél megállunk, de megint csak nem kell mind bevenni a szemlélődésünkbe, nyugodtan kiköthetek ott, ahol megtalálom azt, amire most jobban rezonálok.

Nem ismert előttünk, hogy Annás háza hol volt. Nincs határozott hagyomány arra vonatkozólag, mint ahogy Getszemánit tudjuk, megvan most is. Kaifás házára vonatkozólag már tudjuk, hogy visszafelé vezették az Úr Jézust, amerre ők kimentek a Getszemáni kertbe, arra visszafelé vezették. A hagyomány szerint bal kéz felől, Dávid városában a Sion-hegy lejtőjén volt Kaifás háza. De hogy Annásé hol volt, azt nem tudjuk.

Aztán az egész városon végig kellett menni az Antónia várig, ahol Pilátus palotája volt; azt megint tudjuk. Határozottan megvan a kihallgatás terme, megtalálták a nagy kvadrátkövekkel kirakott teret is, ahol a rostrum volt. A – héberül – gabbata, ahol az ítéleteket kimondták, ahol ítélőszékbe ült Pilátus helytartó. Tehát a színtér most változatos, ahol a szemlélődésünk folyik.

2013. március 17., nagyböjt ötödik vasárnapja

Szemlélődés Jézus szenvedéséről

(Erre a vasárnapra és a következőre
nincs az archívumban prédikáció,
így egy Jézus szenvedéséről szóló
hosszabb elmélkedést közlünk
két részletben.)

Nagy jót tettetek velem, hogy ezt a kérést adtátok, hogy az Úr Jézus szenvedéséről akartok szemlélődni Húsvét előtt. Szeretem a követelményeket, amiket velem szembe állítanak, vagy a kéréseket, mert azt tapasztaltam életemben, hogy ezek mozgatják az embert, ezek vezetik el az embert újabb meg újabb területekre a hitünkben.

Most például a Szentírást kellett tanítanom a szociális képzőben Pécsett, Ó- és Újszövetséget, hát rövid néhány órában összefoglalni hallatlan jó hatással volt rám is, hogy kényszeríttet arra, hogy a Szentírásba ilyen szempontból belemélyedjek és próbáljam másoknak is az egészet összefoglalva adni.

Ez a ti kérésetek is most, hogy az Úr Jézus szenvedéséről elmélkedjünk, ez is úgy engem magamat is elvezetett valamire, hogy ráébredtem, hogy egy nagy hiány van a jelen vallási életünk gyakorlatában azáltal, hogy mi már nem elmélkedünk úgy, olyan behatóan az Úr Jézus szenvedéséről, mint a mi őseink a középkorban ahogy látom, vagy például Pázmány.

Pázmánytól megvan az a három kötet, amit a Szent István Társulatban kiadtak. Jelentős rész az Úr Jézus szenvedéséről való beszédek. És ezt úgy kell elgondolni, hogy két-három órán keresztül hallgatták a hívek még Pázmány idejében az Úr Jézus szenvedésének az elmondását és a hozzá kapcsolódó észrevételeket, elmélkedést. Hiányzik ez a mai keresztény életünkből.

Hát pótoljuk be ezt a hiányt és feladom akkor mindjárt az első szemlélődéshez számotokra az anyagot, mert a középkorban a hívek nem maguk szemlélődtek, hanem egy-egy szónok segítette őket a szemlélődésben és akkor két-három óra hosszat együtt voltak és így kölcsönösen együtt csinálták a szenvedésről szóló elmélkedést meg szemlélődést és imádkoztak.

Most Szent Ignác szellemében én szeretném a gyakorlathoz való indításokat adni nektek, hogy ti magatok szemlélődjetek. A szemlélődés tárgya: az Úr Jézus a Getszemáni kertben.

Március 10., nagyböjt negyedik vasárnapja, prédikáció (C egyházi év) (1983)

A kiengesztelődés örömét szeretné az Egyház mindegyikünk szívébe árasztani. Látjuk, hogy a kiengesztelődés mennyire kell a világnak. Hogy milyen baja a mi korunknak a kérlelhetetlenség. Az elkülönültség: házastársak is hosszú esztendők után kiengesztelhetetlenekké válnak. Szülők a gyerekekkel szemben és fiatalok, gyerekek a szülőkkel, öregekkel szemben értetlenek, engesztelhetetlenek. Nemzetek és tömbök egymással engesztelhetetlenek.

Mindez onnan ered, hogy az emberi szívben ott van a bűn, és az keményíti meg az emberi lelket. Az ember, a magánál kevesebbhez fordul: az anyagi világgal töltekezik be, és annak a keménysége költözik a lelkébe, az önzés.

Honnan indul el a kiengesztelődés? A természetben a Naptól indul el a felengedés, a fagy kikergetése, kiűzése a rügyekből és a talajból. De azért a Föld is forog a Nap felé. A Föld is megteszi a magáét. Odatartja magát, egy-egy részét, oldalát a Napnak, hogy befogadja a meleget. Így a kettő együtt működik. A Föld a maga részéről nem volna képes, hogy felengedjen. A végső ajándék mégis a Naptól jön.

Március 3., nagyböjt harmadik vasárnapja, prédikáció (C egyházi év) (1983)

Kedves Testvérek!

A megtérést kezdtük fejtegetni. Ennek a fordulatnak, ennek a megtérésnek kell, hogy valami gyümölcse legyen bennünk. Miféle gyümölcsöt lehet várni egy megtért embertől? Ezt mi emberek is érezzük egymással szemben, hogy mit várnék el a másiktól, aki egyszer csak észrevesz engem. Felfedezi, hogy én is vagyok, kapcsolatba lép velem. Mit várok el tőle?

Ahogy a fának vannak finom bimbói, aztán kivirágzik, terem valamit, hasonló módon az embernek is van kivirágzása. Finom, szép dolgokban virágzik ki egy ember a másik felé és Isten felé is. Az Isten felé az első, ahogy az első olvasmányban, Mózesnél is látjuk, hogy az ember ráébred: jaj, hát eddig milyen lehetetlen is volt az én viselkedésem Istennel szemben! Az első kivirágzása a megtérésnek ez a ráébredés: de sok tapintatlanságot, értetlenséget tanúsítottam én az Istennel szemben. Minden másnak oda tudtam ajándékozni az én lelkem virágait, csak éppen Istenhez nem volt egy jó szavam! Egy őszinte, igazi odafordulásom. Ez az első virágzás. Ez olyan bűnbánatféle, őszinte, igaz, mélyről jövő felismerés.

Február 24., nagyböjt második vasárnapja, prédikáció (C egyházi év) (1983)

... az ember új létmódot kap és egyszerre lehullik minden baj, minden akadály, minden kín, minden fenyegetés, félelem, minden lehullik az egészről és kitárul az, ami a vágyainkban végül is ott van. Az eszünk gáncsai, bilincsei lehullnak, az akaratunk, a szívünk minden vágya lehullik, és akadálytalanul repülünk oda, ahol a vágyaink titka van: Isten felé.

Nem az az érdekes, hogy másféle állapotot élek majd meg. Az csak velejár a titok lényegével: Valakivel, az én Teremtőmmel, Atyámmal, Istenemmel, a szeretet végső forrásával, gazdagságával végre akadálytalanul egyesülhetek szeretetben.

Erre irányul, erre tart ez a metamorfózis, az emberi élet átformálódása.

Február 17., nagyböjt első vasárnapja, elmélkedés (C egyházi év)

(Az archívumban nincs
erre a vasárnapra vonatkozó prédikáció,
ezért egy hosszabb lelkigyakorlatban elhangzó elmélkedés
vonatkozó részletét emeltük ki.)

Most jön a szellemi kísértés. A szentírástudósok azt mondják, hogy az evangéliumok tömörítik az Úr Jézus egész életén átvonuló kísértéseket.

Itt a kísértés: elterelni őt az útjáról. És ez mindegyikünkre vonatkozik: eltéríteni a keresztény embert a hiteles keresztény életútról. Érezzük a legkülönbözőbb elterelő tendenciákat és kísértéseket.

Az egyik legveszedelmesebb a politikai megváltás, a tudomány útján kínálkozó megváltás, az emberi érvényesülés útján kínálkozó megváltás. Pedig egyik sem megváltás. Megváltás csak az embert mélyen, mélységesen megragadó krisztusi élet. A belülről élő, hitből élő krisztusi embereszmény: az Istennel egységben élő, a Szentlélektől vezetett ember. Ez a keresztény ember. Aki Isten vezetése mellett megtalálja a maga küldetését.

Február 10., évközi ötödik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)

Krisztusban kedves Testvérek!

Az Úr Jézus Igéje eleven, most szól a liturgiában, a szentmisében. Ő tanít minden misében. Hatalmas az Úr Jézus tanítása, Igéje. Óriási távlatot nyit minden egyes része az evangéliumnak.

Ennél az evangéliumnál a színtér is hatalmas. A part, tömeg rajta, csapkodja a partot a tó vize – a tenger, ahogy ott mondták. A tömeg annyira éhes az Isten igéjét hallani, hogy az Úr Jézust nekiszorítják a víznek. Görög kifejezéssel „nekifekszenek": a tömeg nekifekszik Jézusnak.

És az Úr Jézus mintegy kényszerülve keres: éppen nemrég kötött ki az a két csónak. Hát beleszáll az egyikbe, és kéri Pétert – itt csak azt mondja Lukács, hogy Simont –; kéri Simont, hogy egy kicsit taszítsa beljebb a csónakot. Úgy folytatja a tanítást az Úr Jézus. Benne van a tanításban. A tanítás közben van ez a jelenet.

Óriási távlatot nyit a tanításával is. Az Úr Jézus ezen az alapjában véve kietlen földön Isten Országáról beszél. ezen a földön, amely, ha jobban megnézzük, csukott, zárt valami, nem sokat ígér. Hiába túrjuk, hiába keresünk benne, valahogy csöndben marad, nem szól, nem nyitja meg magát, rejtélyes előttünk; olyan világ, amelyben a dolgoknak vége van. Nincs sok fantázia benne.

Jézus kinyitja az emberi szemek előtt a távlatot, a továbbit, amire Isten teremtett és hív minket. Egy másik tengelyt mutat meg. A végtelen tengert, Isten végtelen terveit, útjait velünk, emberekkel, Isten Országát, ahol Isten együtt van az emberrel. Ez az Isten Országa: Isten együttléte az emberrel.

Február 3., évközi negyedik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)

Krisztusban kedves Testvérek!

Szent Pál a híres Korintusi levél 13. fejezetében a szeretetről szól, és megmutatja, hogy a Szentlélek összes adományai közül ez a legnagyobb, és a többi adomány e nélkül semmit sem ér, viszont a szeretet mindennel fölér. Olyan adottság, olyan valami, amivel minden helyzetben, a legkülönbözőbb föladatokra benne van az erő és a világosság. Ez már itt a földön olyasmi, amilyen Isten színe előtt is majd lesz. Örök és isteni.

A végén hozzáteszi azt a mondatot, azt a rövid buzdítást, hogy „törekedjetek a szeretetre!" Ezt olyan szóval fejezi ki a görög, ami magyarban nincs meg, szinte visszaadhatatlan. Diokete ten agatén. „Vegyétek üldözőbe" a szeretetet.

Január 27., évközi harmadik vasárnap, prédikáció (C egyházi év) (1977)

Kedves Testvérek!

Ha jól megfigyeljük, hogy Isten szava mit mond ma, akkor nagy mélységekre és nagy gyakorlati következtetésekre találunk.

Az első olvasmány arról szól, hogy a fogság után a nép egész sokasága összejött egybe és hallgatta Isten igéjét. A második olvasmány, a szentlecke a titokzatos testről szól. Az evangélium pedig arról, hogy az Úr Jézus magáról kimondja: az ősi jövendölés – a Szentlélek rajta lesz az Úr választottján – most teljesedett be.

Ha mára ültetjük át ezeket a szavakat, akkor megjelenik előttünk a világon szétszórt keresztények sokasága. Nagyjából egymilliárdnyi keresztény. És a milliárdnyi keresztényen kívül a többi sokaság. És az egésznek a magvában Jézussal egy Egyház. És ez az Egyház hallgatja Isten Igéjét.

Egy probléma bontakozik ki az Írások szavai mögött: az egység és a sokaság kérdése. Isten egy. Nem tudom, belegondoltunk-e már életünkben igazán, hogy minden ettől az egy Istentől való. Minden egyetlen forrásból származik. Mindnyájan. Amikor találkozom egy emberrel, s ha át tudnám érezni ezt: te is, én is az egyetlen Istentől eredünk...

Milyen kimondhatatlan sokasággá lett a teremtés által ez a világ! Lettünk mi emberek, és sokasodunk állandóan. Pedig a forrás egy. Ez a végtelenbe sokasodó teremtés mutatja meg éppen Isten gazdagságát. Mikor egy találmány születik, például föltalálták a motort, a benzinmotort, annak az egy találmánynak alapján aztán bámulatos gazdagsággal készülnek újabb példányok. Ha egyben meg van oldva valami, akkor a sokaság már nem olyan nagy probléma.

Január 20., évközi második vasárnap, prédikáció (C egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

A mai vasárnap még vízkereszt ünnepéhez tartozik tartalma szerint.

Valamikor vízkereszt ünnepében három evangéliumi esemény, titok találkozott. Istennek, vagyis inkább az Úr Jézus Krisztus istenségének a megmutatkozását ünnepeljük vízkeresztkor. Megmutatkozott a csillagon keresztül, megmutatkozott a feltámadáson keresztül, és megmutatkozott a víz borrá változtatásán keresztül, ahogy János itt mondja: „Megmutatta dicsőségét".

Szent János apostol ezen az eseményen át valóban mélyebben akarja feltárni a megváltás titkait. Figyeljük csak meg! Nagyon jól kínálkozik neki ez a menyegző Kánában. Mindnyájan részt vettünk már lakodalmon, menyegzőn. Sajátos, egyedülálló íze, zamata van egy ilyen lagzinak. Az előzmény az, hogy gyermekkorból felnövekszik egy lány s egy fiú. Fölnőtté. Megismerik egymást, érdeklődik egyik a másik iránt, és felfedezi egyik a másikat. Megszeretik egymást, és szövetségre lépnek egymással. Szeretetszövetségre: ez lesz új életek forrásának a titka. Olyan nagy esemény ez, hogy lakomát rendeznek: meghívják az ismerősöket, a kétoldali rokonságot, a barátaikat, és persze bort is adnak a jókedv fokozásához.

Január 13., Urunk megkeresztelkedése, prédikáció (C egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

Ez a vasárnap még lényegesen hozzátartozik a megtestesülés titkának ünnepléséhez. Az Úr Jézusban az Örök Ige a teljes emberi természetet vette fel, ezt a különös valóságot.

Ebből most azt emeli ki a Szentírás, hogy az Úr Jézus megkeresztelkedik. Egész sajátos módon, éspedig úgy, hogy odalép a többi bűnös közé. Miután mindenünnen jött a nép Jeruzsálemből, a Jordánon túlról is, és megkeresztelkedtek, vagyis belemerültek a Jordán vizébe, annak a jeléül, hogy bánják bűneiket, utána Jézus is belemerült abba a szennyes vízbe. És Keresztelő Szent János azt mondja róla, hogy Ő az Isten báránya, aki magára veszi a világ bűneit.

Ez azt jelenti, hogy az Úr Jézus úgy magára vette az emberi természetet, hogy mindazt a terhet, ezt a szörnyűséget, ami erre a mi emberi természetünkre nehezedik, azzal minddel vállalja a szolidaritást Isten előtt. Megmerül ebben.

Ezt emeli ki a mai ünnep, de még egy másik dolgot is: azt, hogy Jézus betelik Szentlélekkel. Itt nem arról van szó, hogy a személyes harmadik isteni személy egy az Örök Igével. A Szentírás itt azt a szót használja, hogy pneuma. A Szentírásban ez néha a harmadik isteni személyre vonatkozik. Itt azonban nem: itt arra az ajándékra vonatkozik, ami Jézus emberi létét eltölti. A Szentlélek ajándéka ez, de teremtett emberi ajándék. Az Ő lelkisége.