Vácz Jenő SJ atya szellemi öröksége

Október 16., évközi huszonkilencedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Jól összevág a vasárnapi evangélium a missziós gondolattal, a missziók világnapjával. Adjátok meg Istennek, ami Istené! Elmélkedjünk egy kicsit erről! Ha magunkat megfigyeljük, talán azt vesszük észre, hogy napról-napra, reggeltől estig és estétől reggelig arra irányul a figyelmünk, arra megy az időnk, az erőnk – olyan természetesnek vesszük –, hogy biztosítjuk magunknak, ami kell. Ami valahogy nekünk jár. Meglegyen a helyünk, megfelelő ruhánk, öltözetünk, ennivalónk, foglalkozásunk, bizonyos kényelmünk. Ez egy olthatatlan törekvés mindnyájunkban.

Sőt, az ember hajlandó annyira menni ezért a saját, neki járó, vagy a véleménye szerint neki járó dolgokért, hogy a mellette lévőket már észre se veszi, hogy azoknak mi járna. Legalább annyi, mint neki. Az ember még kiverekedni, kikényszeríteni is hajlandó a másikból azt, ami az övé, ami neki jár.

Október 9., évközi huszonnyolcadik vasárnap (A egyházi év) (1978)

Krisztusban kedves Testvérek!

Minden nap fölöltözik az ember, aztán az időjárás szerint még alakít a ruháin; a munka szerint is. Másképp öltözünk hétköznap, másképp ünnepnap, és mindig követjük a magasabb ruhakultúrát – igyekszünk követni mi, emberek.

Nem volt ez a Szentírás tanúsága szerint így az emberrel, amikor Isten megteremtette. Úgy teremtette Isten az embert, hogy nem érezte szükségét a ruhának. Valami varázslatos ajándék volt: nem hiányzott neki semmi. Ez az ajándék az Isten közelsége, az Isten jelenléte, az Istennel való gyermeki kapcsolat meghittsége, amely lekötötte az embert teljesen. Istenre irányult a figyelme, nem önmagára. Önmagából kilépve nézte Isten nagyszerűségét, fényét, élvezte szeretetét és magával nem volt problémája.

Valahogy a Szentírás így mutatja be azt a paradicsomi állapotot.

Október 2., évközi huszonhetedik vasárnap (A egyházi év) (1978)

Krisztusban kedves Testvérek!

Látszólag a mai olvasmányok nagyon messze vannak egymástól. Az első olvasmányban és az evangéliumban mindent lát az ember, csak békét nem, hiszen a legnagyobb igazságtalanságot művelik a szőlő urával és a szolgáival szemben. Tehát a háború, a békétlenség teljes és reménytelen állapotát mutatja a szőlő.

Csak Pál beszél a leckében olyan békéről, amely meghalad mindent és a béke Istenéről. Valóban az olvasmányok két végletes állapotot mutatnak: a teljes békétlenség állapotát és a békéét.

Hogy ezt megértsük, és magunk is megtaláljuk az utat a békénkhez, nézzük meg az eredeti arám, héber salom, azaz ’béke’ szónak az értelmét, mert ez egy olyan szó, amelyet a magyarban hiába keresnénk. A magyarnak nincs egyetlen szava arra, ami azt a tartalmat, ami a salom szóban van, kifejezné. A mi béke szavunk egyértelműen inkább a háborúval szembeni békét jelzi csak. Viszont itt ez a salom szó, ez például azt is jelenti, mikor megépítenek egy házat és utána az a kész állapot, az az ünnep, amikor elkészültek vele. Vagy valaki a hitelezőtől kölcsönt vett föl és kínlódik, gyűjt, rendezi a végén a hitelőzőivel a viszonyát, és akkor ezt az állapotot jelzi az a salom szó. Vagy pedig valaki fogadalmat tesz és kínlódik, szenved, bűnbánatot tart, megteszi, amit fogadott és mikor megtette, akkor áll be az az állapot, az a salom. Vagy amikor a király valóban elmegy háborúba, megnyerte a csatát és jön vissza békében. És sok más ilyent jelent ez a szó, tehát jelenti az ember rendezett viszonyát a környezetével, a természettel, önmagával, embertársaival és legfőképpen Istennel. Úgyhogy, mikor azt akarják mondani ezeken a keleti vidékeken, keleti országokban: „Hogy vagy?”, azt mondják: „Van békéd? Rendezett a helyzeted, az állapotod mindenféle szempontból?” Ezt jelentené a béke.

Szeptember 25., évközi huszonhatodik vasárnap (A egyházi év) (1978)

Krisztusban kedves Testvérek!

Van bennünk valami érzék, hogy észrevesszük magunk körül is, ha valami nincs rendben, de egészen finom érzékeny érzékünk van ahhoz, ha egy kapcsolat nem olyan, amilyennek lenni kell. Egy szomszédommal, vagy hozzátartozómmal, vagy ismerősömmel: ha valami oda bejön, azt nagyon finoman érzékelem. Azt is észrevesszük, ha nem úgy néz rám a másik, mint ahogy szokott vagy kell.

Na most, a mi alapvető emberi helyzetünkben van valami, ami nem olyan, amilyennek kell lennie. Rendben van az, hogy az ember azzal szemben áll, aki az ő Teremtője, Atyja? Márpedig most ilyennek tapasztaljuk az embert.

Szeptember 18., évközi huszonötödik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Ezt az evangéliumi részt először el kell helyeznünk Máté egész evangéliumában. Ez a 20. fejezet eleje már. A múltkor a 18. fejezetből láttuk, hogy az Úr Jézus tanítványainak közössége az egyház az Isten irgalmában részesülő közösség, ahol a legnagyobb gond a leggyöngébbekre, a legveszélyeztetettebbekre van. Az elveszettekre. Isten irgalmát tovább kell adni egymásnak ebben a közösségben.

Máté megrajzolta az egyház leglényegesebb vonásait, hogy hogyan kell itt élni. Az Úr Jézustól ezeket az irányításokat szedte össze. Most öt fejezeten keresztül, útban Jeruzsálem felé, előjönnek a nehézségek.

Szeptember 11., évközi huszonnegyedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Az Úr Jézussal – Szent Máté ezt emeli ki – Isten van velünk. Az Úr Jézus neve: velünk az Isten. Isten országa az Úr Jézusban eljött közénk. Az emberi világba belépett. Szent Máté aztán az evangéliumában, nagy gonddal azt mutatja meg, hogy az Úr Jézus Isten országának a hordozására közösséget, egyházat alapít. Rábízza Isten országának a képviseletét, titkait, hatalmát. Neked adom Isten országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, meg van kötve, amit föloldasz, föl van oldva a mennyben is. S ezt megismétli közösen az apostolok testületének is.

Szeptember 4., évközi huszonharmadik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

(…) nem az a nehéz, hogy ezt a világot létrehozza, hogy létezzen, hogy ilyen nagyszerűen létezzen, ilyen színesen, változatosan, bámulatosan, hanem az igazán istenien nehéz dolog az, hogy miután van ez a világ és mi emberek ezt a világot magunkban összefoglaljuk, a tiszta szeretet Istenének az a nehéz, hogy bennünket felemeljen arra a tiszta szeretetre, hogy mi a tiszta szeretet emberei legyünk.

Miért olyan Istenien nehéz föladat ez? Azért, mert ahhoz, hogy ilyen tisztaszeretet-emberek legyünk, vagyis Istennel teljesen kapcsolatban álló emberek, nemcsak kapcsolatban, teljes egységre jutott emberek legyünk Istennel, ahhoz nekünk embereknek magunkból kell kilépni. Istennek ki kell csalogatni bennünket valahogy magunkból, hogy túl lépjünk magunkon és Istent fogadjuk be. Ez a nehéz az egész dologban! Ez ami fölülmúlja az embernek még a gondolatát is! Teremteni olyanokat, akik magukat elfelejtik teljesen és maguk helyett az Istent fogadják be. Ezért nem lehet önmegtagadás nélkül, áldozat nélkül, önmagunknak meghalás nélkül szeretni. Ezek a dolgok elválaszthatatlanul összetartoznak.

Augusztus 28., évközi huszonkettedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

Hallani többször az életünk során emberektől: „ha én ezt tudom, nem házasodtam volna meg, vagy nem választottam volna ezt a pályát”, és így tovább.

Eszembe jut egy kisdiákkori élményem. Kirándulni hívtak, jó társaság verődött össze, föl a Naszály-hegyre. Hát addig nem tettem olyan nagyobb erőfeszítéssel járó utat, az volt az első ilyen komolyabb út és egy meredek oldalon mentünk föl a hegyre. Tudom, magamban én is azt mondtam, hogy ha én ezt tudom, nem is jöttem volna el a kirándulásra. De aztán… visszafordulni szégyelltem már, mentem velük, izzadva föl a napsütésben, a meredek oldalon. De mikor fölértünk, akkor még volt a hegyen egy olyan gerendákból összerótt, jó magas, 24 méter magas kilátótorony, fölmentünk a kilátótoronyba. Az a látvány! Akkor magamban visszavontam a kishitűségemet: bizony érdemes volt eljönni. Lehetett látni ugye azokat a falvakat, ahol én is születtem, és összefüggésben az egész vidéket, akkor tárult elém először a környezet, ahol kezdtem az életet, és a Dunának a szalagja, meg a Duna-kanyar ott végig látszott. Gyönyörű idő volt.

Augusztus 21., évközi huszonegyedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

A római levél felkiáltása egy dolognak szól most, ahogy az egyház Isten igéjét ezen a vasárnapon elénk adja. Annak a ténynek, annak a titoknak, hogy ez a kifürkészhetetlen, csodálatos, végtelen Isten az ő országának a nyitját, kulcsát, ügyét egy ember kezébe tette le. Péter kezébe, akire az egyházát bízta a földön. Péter és ez az egyház hordozója a földön Isten országának és az egyháznak így minden tagja részese ennek a roppant felelősségnek. Ez az a tény, ami valóban kicsalja belőlünk ezt a csodálkozó fölkiáltást.
Próbáljuk egy kicsit közelebbről megnézni, hogy mi ez az Isten országa. Hogy viszonylik ez az egyházhoz? Hogy valósul meg bennünk?

Augusztus 20., Szent István király ünnepe (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Hogyha királynak lenni csak annyit jelentene, hogy fölvenni egy ruhát, koronát tenni a fejre, nagyon könnyű dolog lenne. Csakhogy nem a ruha teszi az embert.

Az evangéliumban a bölcs ember szemben áll az oktalan emberrel. Óriási a kettő között a különbség. Mind a kettő ember, épít is mind a kettő, de mennyire másként! Az ember alapadottsága az, hogy építsen, akarjon, elgondoljon valamit, megvalósítsa. Betöltse valahogy az ember azt a teret, lehetőséget, ami előtte áll. Ami mindannyiunk számára más és más. Más, amit hoztunk magunkkal, és a környezete, köre is más mindenkinek.

Augusztus 15., Nagyboldogasszony (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Itt a teremtett világon belül, ahol minden szét van pakolva hely szerint, és idő szerint, ez a végtelenül változatos sokaság, mindenség, itt a legérdekesebb a dolgok között az összefüggés. Ezt kutatjuk mi emberek a leginkább.

Ebben a legnagyobb a Teremtő, hogy összefüggésben teremtett meg mindent. Összefügg a Nap és Föld. A Föld és a Hold. Ki tudja, hogy függ össze a Napon keresztül a Földünk, Holdunk az egész mindenséggel? Itt a Földön is a légkör meg a föld közvetlen felszíne, a tengerek és a szárazföldek. Az erdő, meg a vetemények. A méhecskék és a virágok. Tavasz, nyár, ősz és tél. És minden összefügg velünk, emberekkel. Csodálatos itt ez az összefüggés, ez az egybetartozás! Ebben az egybetartozásban rengeteg sok fokozat van. Másképp tartozik össze a Nap és Föld, de másképp az atomok magja, meg az elektronok. Másképp tartozik össze itt a Földön egy férj és feleség, vagy szülő és gyermek, mint egy vállalati vezető és a beosztottjai.

Augusztus 14., évközi huszadik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Ez az asszony valóban gondolkozásra késztet bennünket. Bizonyára édesanyaként rajta nyugodott annak a szerencsétlen leánynak a gondja, baja. Csak szülők tudják így magukra venni a gyermekük kínját, szenvedését: elfelejtkeznek magunkról, és rajtuk nyugszik az egész. Mindent megtennének érte.

Augusztus 7., évközi tizenkilencedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Megüti az embert az evangélium hallott részében, az elején, az a szó, hogy kényszerítette őket. A magyar fordító nem is ezt a szót használja, hanem: fölszólította tanítványait, hogy lépjenek be a csónakba. Nem fölszólította van, hanem kényszerítette! Anankadzein. Ananké, az a ’muszáj’, a ’kényszer’. Kényszert alkalmazott.

Július 31., évközi tizennyolcadik vasárnap (A egyházi év) (1981)

Krisztusban kedves testvérek!

Most visszagondolunk az elmúlt vasárnapok írásaira. Azok az egyházi emberek, akik összeállították, ahhoz igazították ezeket az olvasmányokat, hogy most nyáron érik a gabona, most takarítják be a termést.

Ezért volt négy vasárnappal ezelőtt a magvető példabeszéde. Majd jött a jó magról szóló példabeszéd után a konkoly példabeszéde, a rossz mag, a gonoszság fiai a földön. Aztán jött az a gyönyörű ima, Salamon imája, hogy „Adj nekem bölcs és értő szívet, hogy meg tudjam különböztetni a jót a rossztól!”. Akkor volt az igazgyöngy meg a kincs példabeszéde. Hogy föl tudjam ismerni a nagy kincset, a drágagyöngyöt, Isten országát.

Július 24., évközi tizenhetedik vasárnap – helyettesítő szöveg (A egyházi év)

(A mai vasárnapra nincs az archívumban prédikáció. Helyette egy 1991-es elmélkedés második részletét közöljük. Az első ITT olvasható.)

A mai meglátásom úgy adódott, hogy elvégeztem ezeket az úgynevezett pszichogén gyakorlatokat, amelyekkel az ember észleli saját magát, testét, azt, ami a külsőtől elválasztó határon belül van bennünk, emberekben. Észleljük az oxigén beáramlását. Tudjuk a vér felfrissülését, eláradását a testünkben, a szív munkája következtében ezt a belső fizikai, biológiai világot.

És ezt észlelve gondoltam rá, hogy ha a szellemem, értelmem, vágyaim, akaratom kifelé irányul, nem talál semmit. Semmi beteljesítőt. Viszont befelé irányulva itt találom hitemből Jézust, s Jézuson át a Szentháromságot. Jézusban összpontosul, valósul, jelenik meg számomra Isten. Jézus a világegyetem szíve, lelke, értelme, középpontja. Hozzá épülünk mi mint élő kövek a Szentírás szerint. Mint titokzatos testének tagjai mindenségünkkel.

Amint ezt így meggondoltam, erőt kaptam arra, hogy a kifelé kötődések lazuljanak. Hiszen más embertestvéreimhez csak azon az alapon kötődhetek, kapcsolódhatok, hogy bennük is ugyanez a kis világ, ugyanúgy Krisztus titokzatos testének tagjai. Ezt kell bennük szeretnem, csodálnom, figyelembe venni, tisztelni.

Július 17., évközi tizenhatodik vasárnap (A egyházi év)

Kedves Testvérek!

Benne vagyunk a nyárban, és ha egy kicsit nézelődünk odakint, tele van az egész föld érlelődő növényekkel, amelyek mind a termés felé közelednek, hogy termést hozzanak.

Ha az ember kimegy ide, Kismaros határába, még megmaradtak ezek a régi nadrágszíj földek, ott mendegél az ember, látni ezt az egész folyamatot, látni a földeknek a különbözőségét, ahogy azt előkészítették, megdolgozták, vagy nem dolgozták meg eléggé, kiirtották belőle a gyomot vagy nem irtották ki, megtrágyázták vagy nem. Aztán látni a magvaknak a különbözőségét is. Mennyiféle búza, rozs, árpa, zab fajta van ott azon a kis apró területen is. Aztán hogyha az ember még azt is hozzáveszi, hogy látni a napnak az erejét is a növények fejlődésén, ahogy azt fölvették, kibontja az ember a kalászból azokat a búzákat – még nem érett mert nedves volt az időjárás, nem is kapott elég napot, mert nem volt elég napos időszak, –: még puha, még nem elég acélos, még kell neki a nap. Az egész időjárás oda bele van írva abba a növénybe. Nagyon sokféle tényezőnek az eredménye az, hogy termés jön létre, s hogy abból a magállapotból a termésállapotig a folyamat hogy játszódott le, az oda van írva.

Július 10., évközi tizenötödik vasárnap – helyettesítő szöveg (A egyházi év)

(A mai vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy elmélkedés részletét közöljük.)

Istenem, egészen új világ tárult föl előttem.

Látásomban, gondolkozásomban ezen a mostani elmélkedési anyaggal, amit most adtam a két lelkigyakorlatozónak.

A lelkigyakorlatnak ezen a harmadik napján, amikor már az önismereti anyagon túl vagyunk, az ösztönvilágunkat is átvettük, most villan föl egy egészen új dimenzió a mi emberi lényünkkel kapcsolatban, hogy tágulhat ki a mi emberi lényünk a személyi viszonyokon keresztül, mint hidakon, mint összeköttetéseken, kábeleken keresztül.

Július 3., évközi tizennegyedik vasárnap (A egyházi év)

Krisztusban kedves Testvérek!

Ahhoz, hogy a mai csodálatosan szép evangéliumi részt megértsük, az egész fejezetben kell elhelyezve látnunk, a fejezet középpontjában, Máté 11. fejezetében. Ebben a fejezetbe sűríti Máté az Úr Jézussal szemben fellépő, feltámadó ellenkezéseket. Itt jön a fejezet elején, hogy még Keresztelő János is azzal az üzenettel küldi tanítványait hozzá, hogy „Te vagy-e az eljövendő, vagy mást várjunk?” Megbotránkozik benne? Nem az ő elképzelése szerint mutatkozik meg.

Június 26., Úrnapja (A egyházi év)
(1981)

Krisztusban kedves Testvérek!

Egy kisfiú – de nem is egy, mert többen fölteszik ezt a kérdést –, mikor az Oltáriszentség titkát fölfogta, megtanították Neki, azt kérdezte: – Mit csinál az Úr Jézus ott, a kenyér színe alatt egész nap?

Június 19., Szentháromság vasárnapja (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

Ugye, mindegyikünkkel előfordul, hogy valahol az országban lakik egy kedves ismerősünk. S akkor kapcsolatban vagyunk. Az ember küld esetleg, annak az ismerősnek innen, Szentlászlóról, mondjuk egy szép virágot lepréselve. Azt mondjuk aztán, a levélben azt írjuk meg: olyan szép itt minden! Látogass meg! Az illető nem jön. Akkor tovább írunk levelet, próbáljuk leírni, hogy milyen szép itt ez a kis paradicsom. Még mindig nem jön. Akkor üzenünk neki valakivel. Az illető elmondja, hogy: jaj, ott voltam, olyan szép ott minden! És így próbálunk valami fogalmat adni az illetőnek, és megkívántatni próbáljuk vele ezt a mi kis világunkat. És aztán a végén eljön, akkor nem győz csodálkozni rajta, hogy valóban milyen szép világ van!

Június 12., pünkösdvasárnap (A egyházi év)

Kedves Testvérek!

Az egyik legcsodálatosabb szentírási hely ez a pünkösdi leírás. Együtt voltak a tanítványok, egy akarattal imádkoztak. Gondoljuk csak bele magunkat ebbe az együttlétbe, ahogyan ők imádkoztak – azok után, ami mögöttük van már. Evvel a Jézussal, akin keresztül Isten országa elérkezett számukra a földre. Az a Szentlélek, akit várnak, már ott van a szívükben, és az imájukat már vezeti. Már világosságot kelt bennük. Már ösztönzi, indítja, vezeti őket, hogy mit tegyenek. De valami, valami még nincs úgy, ahogy kell lennie. Még az imájukban valami hátráltatja őket. Talán még mindig van bennük félelem. Hiszen egy kis csoport csak, ott a zsidóság fővárosának egy elrejtett, egy föl nem tűnő házában, egy teremben. A benső teremben.

(Az A egyházi évben
Urunk mennybemenetelének ünnepére
nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2000-ben tartott lelkigyakorlat részletét közöljük,
amely a tékozló fiú történetéről szól.)

Most a tékozló fiú példabeszédén keresztül betekintünk az Úr Jézusnak a lelkületébe, emberi, istenemberi lelki világába, s abba, hogyan mutatja be nekünk a Mennyei Atyát, de aztán az emberi életet is. Ezen a példabeszéden keresztül tapintjuk ki Isten legcsodálatosabb tulajdonságát: irgalmát a bűnösök iránt.

Május 29., húsvét hatodik vasárnapja (A egyházi év) (1981)

(Most már igazán látom, hogy öregszem. Elvittem a magnót. Föltettem a mikrofont magam elé. És a gépet nem kapcsoltam be. Most mondom rá valamennyire Húsvét 6. vasárnapjának a mondanivalóját.)

Abból indultunk ki, hogy az Úr Jézus szavai közül a vigasztaló szó érint bennünket most a legjobban. De ha az Úr Jézus Vigasztalóról beszél, akkor biztosan tudja jól, hogy bennünk meg szomorúság tud tanyát ütni. Egész birodalma van a szomorúságoknak a Földön.

Május 22., húsvét ötödik vasárnapja (A egyházi év) (1981)

Krisztusban kedves testvérek!

Ez a kérés, amivel Fülöp fordul az Úr Jézushoz, hogy „mutasd meg nekünk az Atyát!”, sokkal nagyobb jelentőségű, mint első hallásra az ember gondolná. A mi korunkban még egy külön sajátos értelme is van ennek a szónak, ennek a kérésnek, mert a mi korunkat úgy jellemzik a szociológusok, hogy az atyaszerep lassan elcsökevényesedik, eltűnik a társadalomból. Az igazi tartalma is elvész. Atya nélkül nőnek föl tulajdonképpen a gyermekek, sok-sok esetben ez lett a jellemző. Atya nélküli kor vagyunk. A férjek nem érnek rá arra, hogy édesapák legyenek. Lassan nem is tudják, hogy mit jelent ez, hogy kell ezt érteniök. Az öntudatukat is, az atyaöntudatukat is elvesztik lassan. József Attila mondja, hogy „nincsen apám, se anyám.” De utána hozzáteszi, odatartozik következetesen, hogy „se Istenem, se hazám.” Ilyen értelme is van ennek a szónak most, ennek a kérésnek, hogy „mutasd meg nekünk az Atyát!” Mert mélységes igénye van minden gyermeknek, de minden embernek is, hogy atyát lásson, atyát ismerjen. Atya nélkül se előre, se hátra nem látunk, nincs világosság előttünk, nincs értelem az életben.

Május 15., húsvét negyedik vasárnapja (A egyházi év)

Krisztusban kedves testvérek!

A múlt vasárnap volt szó arról, hogy milyen életet él Jézus. Az Atyával való legbensőbb kapcsolata az ő élete, ebbe akar bennünket beemelni. Ezért járt ő a két emmauszi tanítvány után, és jár mindnyájunk után, hogy minket is az ő boldogságába besegítsen. Ebbe a benső rejtekbe, amelyben ő él az Atya előtt. Hogy minden böjtünk, imánk, cselekedetünk ebben a benső térben történjék, hogy mi az Atya környezetében éljünk. Nem bujdosva, mint Ádám az Isten színe előtt, hanem egyenesen, tisztán, odaadóan Isten előtt járjunk.