Vácz Jenő SJ atya szellemi öröksége

Augusztus 26., évközi huszonegyedik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat negyedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

Tehát ilyen szövetségkötő áldozatról van itt szó. És roppant érdekes ez az áldozat.

„Ismét szólt hozzá. Én vagyok Isten, aki kihívtalak a káldeai Úrból. Hogy ezt a földet adjam birtokodul. Ő így válaszolt. Uram, Istenem. Miből tudom meg, hogy birtokolni fogom ezt? Erre megparancsolta neki. Hozz egy hároméves üszőt, egy hároméves kecskét, egy hároméves bakot, egy gerlét és egy galambot! Amikor odahozta Neki ezeket az állatokat, középen átvágta őket, s a két felet egymás mellé állította. A madarakat azonban nem vágta szét. Akkor rablómadarak szálltak a testekre, de Ábrahám elűzte őket. Amikor a nap lenyugodott, Ábrahámot mély álom fogta el és nagy félelem szállta meg. Ő azonban így szólt Ábrahámhoz. Tudd meg, hogy nemzetséged idegen lesz az országban. Szolgálni fognak nekik, azok pedig elnyomják őket négyszáz esztendeig. De én megítélem azt a népet is, amelynek szolgálniuk kell. Akkor javakban bővelkedni fognak. Te azonban békében térsz meg atyáidhoz és magas korban temetnek el. A 4. nemzedékben térnek ide vissza, mivel az amoriták bűne még nem teljes. Mikor a nap lenyugodott és beállt a sűrű sötétség, füstölő kemencéhez és égő fáklyához hasonló valami ment végig ezek között a darabok közt."

Tehát Isten Ábrahám hitét alkalmazza Ábrahám körülményeire. Az áldozat és az új szövetségkötés már Kánaán földjén történik, ahova eljutott Ábrahám. És aztán meg is nézi azt, végig bejárja azt a földet.

És ami egészen szokatlan: mind a két szövetségkötő félnek át kellett menni a félbevágott állatok között. De itt csak Isten megy át – a fénylő fáklyában. Ábrahámról nem mondja, hogy átment. Tehát azt mutatja, hogy Isten a szövetséget véglegesnek veszi. Fölbonthatatlannak.

Augusztus 19., évközi huszadik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat harmadik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

3. Isten ígéretei – az örömhír Ábrahámnak

Ábrahám történetének a leglelkét adja az Istentől neki adott ígéret és a rá adott választ, a hit. Ezt nézzük meg Ábrahám életében: milyen ígéreteket kapott Istentől; Isten mennyire okolja meg a hitet; milyen alapot ad a hitre és Ábrahám hite milyen.

Az Ábrahámnak tett ígéret valójában az ő evangéliuma.

Az első keresztények nagyon szemük előtt tartották ezeket az eseményeket: Ábrahám meghívását, az ígéreteket, amelyeket kapott, a szövetségkötését Istennel, aztán az imáját, ahogy Szodomáért könyörög, az alkuját Istennel, és legfőképpen Izsák föláldozását. Vagy a készséget, hogy föláldozza Izsákot is. Viszont ha kikeressük az ApCsel 2,39-et: „mert az ígéret nektek, és fiaitoknak szól, meg azoknak, akiket – bár távol vannak – meghívott a mi Urunk, Istenünk."
Igen, ez az ígéret ez evangelium az eredetiben. Tehát nem csak úgy fordítja, hogy 'ígéret', hanem 'örömhír'. Az nektek és tulajdonképpen mindenkinek szól. Tehát ha mi most arról elmélkedünk, hogy Ábrahámnak milyen ígéretet adott Isten, akkor szemünk előtt tartjuk, hogy az nekünk is szól, és mindenkinek. És mi már jobban látjuk annak az ígéretnek a beteljesedését, mint Ábrahám.

Tehát most vegyük a szövegeket, amik arra vonatkoznak, hogy Isten milyen ígéretet adott Ábrahámnak, és Ábrahám hogyan felelt az ígéretekre.

Augusztus 12., évközi tizenkilencedik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat második részletét közöljük.
További részek: 1. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

2. Ábrahám félelmei

Ábrahám olyan gyarló ember volt, mint mi. Most nem a nagy jelenetekről elmélkedünk. Nem azokat vonjuk be az elmélkedéseinkbe, a találkozást Istennel, az áldozatát, a közbenjárását Szodomáért, Gomorráért, és így tovább. Inkább a mellékes jelenteket nézzük meg. Ahogy ott van az egyiptomiaknál.

Le kell mennie Egyiptomba, mert éhínség van Júdeában. És hát meg kell élni valamiből. Az életéért az ember mindent megtesz: lemegy Egyiptomba. És ott vannak a félelmek: mi lesz ott? Megölik a felesége miatt az egyiptomiak. Úgy látszik, voltak ilyen hírek az akkori „újságokban", meg a „rádióban", meg „tévében": beleültették ezt a félelmet.

Tehát ez a félelme a környezetétől, az éhínségtől, az egyiptomiaktól. A 20. fejezet első 18 versében, Gerár földjén hasonlóan.

Majd aztán ott van a másik félelme a családon belül: a feleségétől is tart. Nem tudom, milyen lehetett Sára, de nem akart vele összeütközésbe kerülni. És Sára javaslatát elfogadta. Noha az Úr megígérte, hogy ne féljen, gyermeke lesz, mégis hallgatott Sárára. Hátha mégse lesz gyermeke... Legalább próbálkozzon, hogy valakit támaszt Ágártól, hogy a család megmaradjon.

Ezekből a félelmekből látjuk, hogy Ábrahám ugyanabból a fából volt faragva, mint mi. Méghozzá annak ellenére, hogy ilyen nagy ismeretei voltak Istentől és Istenről, és ígérete volt Istentől, és Isten megnyugtatta, hogy ne félj, veled leszek.

Augusztus 5., évközi tizennyolcadik vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 1987-ben, Anthony de Mello könyve alapján tartott,
Ábrahámról szóló lelkigyakorlat első részletét közöljük.
További részek: 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

Ábrahámban magunkra fogunk ismerni. Ha elolvassuk azokat a helyeket, ahol Ő szerepel hosszabban a Szentírásban, ha magunk elé állítjuk Ábrahámot, akkor mind jobban ráébredünk, hogy Isten őt mindnyájunknak adta a legfontosabb kérdés megvilágítására: az Istenhez való hitbeli kapcsolódásunk természetére világít rá. Azért mondja a Szentírás, hogy „a hitünk atyja”.

És nem csak a mi keresztény hitünknek az atyja, hanem a mohamedánoknak, a zsidóságnak, tehát három nagy, egyistenhivő vallás összes híveinek az atyja. Rengeteg férfi, nő, gyerek számára hitünk atyja ő és példa. És valóság.
Azt mondja az Úr Jézus róla, hogy Ábrahám látta az ő napját és ujjongott. Tehát az Úr Jézus felé tekintett, az Úr Jézust ígéretben már magáénak vallotta. Az Úr Jézussal való kapcsolata is megvolt.

Aztán ha majd továbbmegyünk az életének mozzanataira, amelyeket a Szentírás megörökíteni jónak látott, akkor föltűnik majd, hogy az egész élete csupa mozgás, csupa vándorlás, csupa keresés. És rátalálunk, hogy a mi életünk is ilyen. Hogy ne lepődjünk meg, hogyha mi is ilyen kereső, vándorló, küzdő mozzanatokat találunk az életünkben. Ezekből tevődik össze az életünk.

Július 29., évközi tizenhetedik vasárnap, prédikáció (B egyházi év)

2012. július 22., évközi 16. vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat befejező, tizenegyedik részletét közöljük.
Korábbi részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10.)

Részesültem a megváltó, megbocsátó, irgalmas szeretet ajándékaiban is. Gyerekkoromtól fogva a szüleim megbocsátó szeretete; az első gyónás, az első áldozás alkalmával elérkezett hozzám Isten irgalmas, megbocsátó szeretete az Anyaszentegyházon át.

És az erők, amik kellettek az életemben a rossz legyőzésére! Mennyi ajándék! És akkor a Szentlélek Isten munkája bennünk, hogy bekapcsoljon bennünket az Isten országába! Hogy fölkészítsen! Beláthatatlan sok finom, kedves ajándék bennünk, ahogy a Szentlélek dolgozik!

Mikor az ember ezt áttekinti: „Hát tényleg! Hát én fantasztikus módon szeretve vagyok!"

Itt teszi fel Szent Ignác a másiknak a kérdést: „És te?" Tudod ezt valamiképpen a magad részéről viszonozni? Közvetlen azoknak, akiktől érkeznek ezek az ajándékok – és Istennek – megköszönöd?

2012. július 15., évközi 15. vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat tizedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 11.)

Mert a teremtő szeretet is megváltó szeretet. Ha csak annyi, hogy „De jó, hogy vagy!", akkor még kiegészíthető, ha többes számban sikerül ezt mondani: „De jó, hogy vagyunk!" Ez a szeretetnek egy egész sajátos, új területe. Olyan közösséget létrehozni, amely a szereteten alapszik.

Ide tartozik maga a házasság, a család is. A közösségalkotó szeretet. A közösségformáló szeretet. Úgy érzem, hogy a szeretetnek ez a legcsodálatosabb, leggazdagabb oldala. A legjellemzőbb Istenre, mert közösségen dolgozik.

Az egész történelmen keresztül látni, hogy azon munkálkodik, hogy létrejöjjön az Isten és az ember végső közössége. Az egyház is már ennek a jele. Mert a „de jó, hogy vagy"-hoz képest a „De jó, hogy vagyunk" már hatványozottan a közösséghez tartozik. A jónak rengeteg fajtája a közösséghez tartozik. Közösségünket létrehozni: egy családban is ehhez az köll, hogy „vérkeringés" jöjjön létre, „a közlés vérkeringése". A zárkózott ember nem közösségi ember.

2012. július 8., évközi 14. vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat kilencedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 10. 11.)

Kedves Testvérek!

Szent Ignác Lelkigyakorlatában az utolsó gyakorlat: szemlélődés a szeretet megszerzésére.

Eddig Szent Ignác a szeretetről nemigen beszélt. Nem is említi. Úgy akarja, hogy mikor a lelkigyakorlatot befejezzük, úgy menjünk vissza az életkörülményeink közé, hogy az a tudat, hogy szeretve vagyunk Istentől, áthasson bennünket, és ezt próbáljuk viszonozni. Itt leegyszerűsödik a lelkigyakorlat végkicsengése. Kívánatos, hogy ezt mindnyájan vigyük magunkkal.

Senki sem tudja megmondani tulajdonképpen, hogy mi az a szeretet. Vagy valaki tudja? Kérem szépen, nem az eszünkkel szeretünk. A szeretetnek bennünk külön képessége van, vagy mondjuk inkább: az akarat képessége, hozzáállás, állásfoglalás kérdése a szeretet.

Július 1., évközi 13. vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat nyolcadik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 7. 9. 10. 11.)

Ami a keresztény ember életének nélkülözhetetlen tulajdonsága kell, hogy legyen, az az adás. Valamilyen formában. Akár úgy, hogy meglegyenek azok a szegények, akiknek az ember tud adni.

Az emberiség nagyobb része fogyatékos, szegény és rászoruló, és egy kisebb része, a szerencsésebb helyzetbe került, akiknek van valamijük. Rájöttem, hogy a kettő között szoros kapcsolat van: a nincstelenek és a módosak között. A fogyatékosak meg a jó adottságúak között. Szinte azt mondhatnám, hogy amennyire rászorulnak a fogyatékosak az egészségesekre, legalább annyira szorulnak rá az egészségesek a fogyatékosokra. Hát kivel tegyenek jót? Hogy gyakoroljuk az irgalmasság testi-lelki cselekedeteit, ha senki sem szorul rá? Ezt érdemes meggondolni.

Június 24., Keresztelő Szent János születése, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat hetedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 6. 8. 9. 10. 11.)

Végül, a harmadik tényező, amely a keresztény életünk megújításához kell, amit látok az egyház történetében: adni. Tudjunk adni! Akár egészen egyszerű formában, a szegényeken, a rászorulókon valamiképpen segíteni, de aztán az is, hogy az életünkben értékesnek bizonyult meglátásokat, tapasztalatokat valamilyen formában tudjuk továbbadni másoknak.
Ennek rengeteg példája van az egyház életében. Avilai Szent Teréz parancsot kapott, hogy írja le a dolgait, és végül rászánta magát. A bevezetésében írja is, hogy teljesen alkalmatlannak érezte magát, de ha már parancsolták neki, akkor hozzálát. Olyan jóízűen tudta kifejezni magát, olyan egyszerűen, őszintén! Kis Teréz is megírta a maga meglátásait.

Június 17., évközi 11. vasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat hatodik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 5. 7. 8. 9. 10. 11.)

Ebben a részben azzal foglalkozunk, hogy milyen konkrét lépések, gyakorlatok segítenek bennünket abban, hogy meglássuk az új embert.

Az új, krisztusi ember életében az ima minden nap nélkülözhetetlen. Tudom tapasztalatból állítani, rengeteg élményem van ezen a téren, hogy az imánál ki kell tartanunk minden nap. Meg kell találnunk az imának azt a módját, ami nekünk megfelel. Az egyéniségünknek, helyzetünknek megfelelőt – a kötelességeink között. A számonkérés, az a bizonyos exámen ugyancsak kell, legalább időnként: „Hol tartok?" – muszáj ellenőrizni magamat.

Most még három dolgot szeretnék ezekhez hozzátenni. Meggyőződésem, hogy ezek nélkülözhetetlenek, kellenek az ember megújult, keresztény, krisztusi életéhez.

Június 10., Úrnapja (B egyházi év)

Kedves Testvérek!

Hogy mi emberek mennyire meg tudjuk szokni a dolgokat, a környezetünket, megváltozott viszonyainkat! Még a pinceéletet is, az óvóhelyéletet is, meg a frontot is egy bizonyos fokig megszoktuk. A teremtett világhoz is hozzászokunk: a naphoz, holdhoz, csillagokhoz, növényekhez, tavasz, nyár, ősz váltakozásához, esőhöz, mennydörgéshez, virágokhoz, madarakhoz, állatokhoz. Valahogy lassan elfogadjuk ezt a világot. Csak néha ébredünk rá, hogy ez azért mennyire különös, mennyire csodálatos, bámulatos: a testünk, magunk, szellemünk, gondolkozásunk.

Talán ha visszagondolok az életemre, egyet nem tudtam soha megszokni. Gyerekkorom első találkozásától kezdve az Oltáriszentséggel: hogy templomba mentünk és fölmutatták azt a kis fehéret. Meg ahogy elsőáldozásra készültem, és magamhoz vehettem, meg ahogy a szentmisén, pappá szenteléskor újmisés koromban magam is mint pap ezt a titkot létrehoztam, a létrehozásában eszköz lehettem. Nem tudtam megszokni, és nem is tudom, és remélem, hogy nem is fogom soha megszokni az Oltáriszentséget, ezt az élő és éltető mennyei kenyeret, az élő kenyeret, amely a mennyből szállt alá.

Talán akarta is az Úr Jézus, hogy olyan ajándékot adjon benne nekünk, amellyel mindig meghökkent, mindig kényszerít a hitre, mindig késztet, valahányszor csak megyünk, és esszük ezt a kenyeret, hogy összeszedjük magunkat teljesen. Élő legyen a hitünk, reményünk, szeretetünk, csodálkozásunk. Ne szokhassuk meg soha. Mindig meglepő, megszokhatatlan, új legyen a szeretetében.

Június 3., Szentháromság-vasárnap (B egyházi év)

Kedves Testvérek!

Istent soha senki nem látta – a legnagyobb próféták sem –, az egyszülött Fiú mondta el, hogy milyen. A látomások csak látomások voltak, valami kép, hasonlat Istenről. Szellő, vagy tűz, vagy felhő, de mindez csak a mi emberségünkhöz szabott valami, amiből érezzük, érezhették, sejthették Istent, akiknek a látomás osztályrészül jutott. De Őt magát nem láthatták. Az egyszülött Fiú, aki az Atya kebelén van, Ő az egyedül illetékes, Ő mondta el, hogy Isten kicsoda.

Ez a szó a görögben – „egzegézis” – azt jelenti, amit magyarul nem tudunk kifejezni egyetlen szóval. Nem az elmondás csupán, nem a bemutatás csupán, hanem kibontás. Szóval, tettel, viselkedéssel kibontotta előttünk Jézus Krisztus mint nagy egzegéta az Istent. Ő a nagy megismertetője Istennek.

Figyeljünk föl az Úr Jézusra, és nézzük ma Őt úgy, amint Istent bemutatja előttünk! A szavai, működése, élete nyomán éles körvonalakkal, tulajdonságokkal, senki mással össze nem téveszthetően jelenik meg előttünk az Isten. Megismerjük Őt. Hogy kiált föl az Úr Jézus egyszer? „Áldalak téged, Atyám, mennynek és földnek ura, hogy elrejtetted ezt az okosak elől, és kinyilvánítottad a kicsik előtt.” Kinyilvánítja Isten Jézus Krisztus által magát.

Május 27., pünkösdvasárnap (B egyházi év)

Kedves Testvérek!

Egyszer éjjel jöttem haza, elég későn már, és ahogy jöttem az országúton, rendőrautó állt meg mellettem. Kiszálltak a rendőrök és igazoltattak: ki maga? Igazoltam magam minden további nélkül, azt a néhány adatot a személyigazolványban is megnézték.

De utána, ahogy hazafelé jöttem az éjszakában, elém állt, hogy valóban ki is vagyok én. Meg tudom mondani, hogy ki vagyok?

És akkor próbáltam fölsorolni az adatokat, amiket tudok magamról az életemből, gyerekkoromból, ifjúságomból, fölszentelés, későbbi életem. Adatokat tudok mondani az életemből, de hogy ki vagyok, nem tudom megmondani. Csak Isten tudja.

Hogy tudnám akkor fölfogni, hogy ki az Isten? És hogy lenne sikeres a vállalkozásunk, hogyha most odaállunk a harmadik isteni személy, a Szentlélek elé, és próbáljuk mintegy igazoltatni, hogy ki vagy te?

Mégis: a szükséges személyazonossági adatokat a pünkösdi olvasmányok azért föltárják a Szentlélek Istenről.

Május 20., Urunk mennybemenetele, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat ötödik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 4. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

A másik gyakorlat, a számonkérés. Szent Ignácnál ott találhatjuk ezt kifejezetten, az úgynevezett „exámen” néven. Ő délben is, meg este is csinálta ezt, jegyezte is magának: „Számonkérés: behajtani magunkon, amit helyes belátásra jutva elhatároztunk”.

Mert mindegyikünk életében adódnak olyan dolgok, amelyeket nem lehet egyszerre elintézni. Ha fölfedezem egy rossz szokásomat, vagy látom, hogy halmozódnak a megválaszolatlan levelek, akkor arra rá kell keríteni a sort, azt meg kell csinálni. Mindegyikünknek más és más föladata adódik.

Május 13., húsvét hatodik vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat negyedik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 3. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

Ma reggel azt mondtam: „Itt van a Megújulás lelkigyakorlatra összegyülekezett szép koszorú, hát nézd, ezzel a kérdéssel birkózunk.” És az Úr Jézussal meg lehet ezt beszélni, és valahogy úgy érzem, hogy igen, tisztázódott egy pár dolog, és ennek alapján vagyunk most itt, és adom ezeket a témákat. Mert ezek realitások; minden keresztény embernek kikerülhetetlen realitásai, hiszen meg kell oldani mindegyikünknek, hogy „Hogy fogok minden nap az Úr Jézus elé lépni, hogy fogom az Úr Jézussal ezt a színről-színre, vagyis jelenlétből-jelenlétbe való kapcsolódást megoldani?”

Május 6., húsvét ötödik vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat harmadik részletét közöljük.
További részek: 1. 2. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

Az első elmélkedésünkben az volt a föladat, hogy reálisan, egyszerűen próbáljuk megállapítani azt, ami van. Hol tartunk a keresztény életben? Az életünk megújításában, a Krisztusban gyökerezésben, a krisztusiasodásban? Mert a „keresztény” szó azt jelenti eredetileg – kicsit a magyarban a szó eltakarja az eredeti jelentést – hogy krisztiánusz, krisztusi, vagyis új. Nem ádámi, régi, hanem krisztusi, Új Ember. Próbáljuk – és ezt szinte minden nap meg kell tennünk – megállapítani, hogy hol tartok. Mi az, ami már van? Hát ezt senki más nem tudja megcsinálni, csak ki-ki maga. Mert a körülményeink, a feladataink mindannyiunknak mások és mások. Nem lehet az, hogy valami előadó jön, és föltárja, hogy mi hol vagyunk.

A másik dolog, ami az embernek a körébe esik, hogy abból, ami vagyunk, lássuk meg azt, amik még nem vagyunk, amiknek lennünk kell. Bennünk a Van meg a Nincs küzd egymással. Ez vagyok, de látni köll azt is, ami még nem vagyok, az eszményt! És az eszmény mindig az Új Ember, a Krisztusi Ember.

Milyen gyakorlatok segítenek minket arra, hogy abból, ami vagyok, haladjak afelé, ami még nem vagyok? A távolban ragyog az, ami még nem vagyok: a Krisztusi Ember.

Április 29., húsvét negyedik vasárnapja (B egyházi év)

Krisztusban kedves testvéreim!

A jó pásztor csak az egyik név és kép, amelyet az Úr Jézus használ magára. De azt a kapcsolatot, amit Ő velünk hordoz, él, olyan gazdagnak éli meg, hogy egy kép nem fejezheti ki.

Azért mondta magát útnak is. Ennek a tartalma, hogy Ő az egyetlen út a teremtés és a teremtetlen isteni ország, isteni világ között.

Ajtónak is nevezte magát. Vagyis az emberhez egyes egyedül csak úgy lehet igazán közeledni, ahogy Ő közeledik, azzal a szeretettel és szolgálattal.

Aztán azt mondta: „Jól mondjátok, én úr és mester vagyok.” Urunk is meg mesterünk is, mert megszerzett, megvett minket. Hozzá tartozunk, övéi vagyunk.

Ő az egyetlen oktatónk is az igazi életre. Sőt, azt mondja: „Én vagyok az élet.” És mint élet azt mondja: „Én vagyok az igazi szőlőtő.” A jeruzsálemi templom elején egy hatalmas arany szőlőtő volt ábrázolva.

De aztán még tovább megy: „Én vagyok az élő kenyér, az igazi manna.” Aztán: Nagyobb van itt Salamonnál, Jónásnál, az igazi Mózesünk.

Vőlegénynek is mondta magát. Papnak kifejezetten nem mondta magát, de bennfoglaltan papnak is mondta magát, amikor azt mondta: „Az Emberfia nem azért jött, hogy neki szolgáljanak, hanem, hogy Ő szolgáljon és életét adja. Ez a szó a görögben papi áldozatot jelent.

Kimeríthetetlen így azoknak a képeknek a gazdagsága, amikkel ábrázolta magát. Ezek közül kiemelkedik a jó pásztor. Egészen hasonló ez a király elnevezéshez. Mert az ő korában a görög világban a fejedelmek, a királyok neve a pásztor volt.

Április 22., húsvét harmadik vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat második részletét közöljük.
További részek: 1. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

Benne vagyunk a „dolog közepibe”. A „Megújulás” lelkigyakorlat ezekre az igazságokra épül.

Most, mikor szem előtt tartjuk, amiket érintettünk, az első gyakorlat az, hogy imába köllene áttennünk ezeket a dolgokat. Az Úr Jézus azt mondja, hogy „Boldogok, akik éhezik és szomjazzák a megigazulást”. A Szentírásban ez a „megigazultság” az a szó, amit alkalmaz az Evangélium az emberre, a megtért emberre. Az Úr Jézus ezt írja le a Hegyi Beszédben, hogy milyen a megigazult ember, és ott mondja, hogy boldog a megigazult ember, mert éhezi és szomjazza az Igazságot. Abból, ami már vagyok, továbbvezet engem ez a bizonyos éhezés és szomjazás, az igaz voltom éhezése és szomjazása oda, hogy még inkább legyek.

Április 15., húsvét második vasárnapja, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (2003. január 24–26.)

(Erre a vasárnapra nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy 2003 januárjában tartott,
háromnapos lelkigyakorlat első részletét közöljük.
További részek: 2. 3. 4. 5. 6. 7. 8. 9. 10. 11.)

A lelkigyakorlat során egyfajta belső munka, belső történés zajlik. Nagyon kérem ezt szem előtt tartani, hogy itt, egy ilyen hétvégi, leszűkített lelkigyakorlatban történik valami bennünk. Már az, hogy elhatároztuk, hogy idejövünk, és ráfordítjuk ezt az időt, az anyagiakat, már ez is az Isten lelkéből indul ki. Az Egyházban jelen van a Szentlélek eme munkája, és ezt kérjük most, hogy ez a hétvégi „Megújulás” lelkigyakorlat tényleg megújulás legyen az életünkben.

Nagyon fontos szem előtt tartanunk, hogy nem a lelkigyakorlat vezetője itt a döntő, azon keresztül indítások jönnek. Mindenki maga végzi ezt a lelkigyakorlatot, s ki hogy végzi, olyan lesz.

Április 8., húsvétvasárnap (B egyházi év) (1977)

Krisztusban Kedves Testvérek!

Azon a kitett képen ott, Fra Angelicótól egy jelenetet látunk, ezt a húsvét hajnali jelenetet. De úgy, ahogy ez a dominikánus szerzetes szemlélődve maga előtt látta. Ott a sír nyitva, és három asszony csodálkozva nézi. Az egyik az ujjával fölfelé mutat. A hátuk mögött pedig az Úr van ott. Nézi őket.

Ez a jelenet ismétlődik meg velünk is most ezen a húsvéti reggelen. Az Úr Jézus oldaláról nézve vagyunk itt most, Ő néz bennünket, a Feltámadott. Mennyire másképp alakul rólunk a helyzetkép, ahogy az Úr Jézus néz bennünket! Ahogy az Úr Jézus nézi az Ő tanítványait, attól az első húsvéti hajnaltól kezdve.

Mit néz rajtunk? Mit figyel rajtunk az Úr Jézus, a Föltámadott? Nézi, hogyan ébredezik és hogyan áll a húsvéti hit az övéiben. Mert ez egy csodálatos folyamat attól a húsvéti hajnaltól kezdve: forrás, belső lelki megmozdulás az emberiségen belül, egyes embereken belül. Ezt akarta az Úr Jézus elindítani.

Április 1., virágvasárnap, helyettesítő szöveg (B egyházi év) (1990)

(B év virágvasárnapjára nincs
az archívumban prédikáció – A évben volt.
Helyette egy hamvazószerdai elmélkedést közlünk
két részletben. Első rész.)

Most nézzük mégis a bűnök jellegét, hogy milyen bűnökkel számolunk így most, mikor kiengesztelődés napján ezeket számba vesszük.

Szent Ignácnak van egy elmélkedése a három bűnről. Ezekből meríthetünk fogalmat, hogy milyen jellegűek a bűnök és hogy milyen veszedelmesek.

Az angyalok bűnét veszi első helyen. Mi ott a lényeg? Az angyalok is teremtmények, nekik is próbát kellett megállni. A próba éppen az volt, hogy a megtestesülés titkát a büszke angyalok nem fogadták el, az angyalok közül a gőgösek. A gőg nem engedte.

Vagyis valaki választhatja úgy önmagát, annyira hangsúlyt tehet önmagára, önérvényesítésére, hogy a viszonyt elszakítja. Az önérvényesítés, önhangsúlyozás olyan nagy lehet, hogy megöli a viszonyt. Nem tűr az Istenhez fűződő viszonyunk, nem tűr gőgöt az ember részéről.

Március 25., nagyböjt ötödik vasárnapja (B egyházi év) (1990)

(B év nagyböjtjének ötödik vasárnapjára
nincs az archívumban prédikáció.
Helyette egy hamvazószerdai elmélkedést közlünk
két részletben.)

Kedves jó Testvérek!

Itt a mi engesztelő napunkon vagy a kiengesztelődésünk napján a legfontosabbnak tartom ennek az egésznek a jellegét, a légkörét, a klímáját. A világért se legyen zord klíma.

Az első, amit szeretnék bevezetőnek ehhez az egész naphoz mondani: minden kiengesztelődésnél, de minden bűnnél, bűnünknél is és hibánknál is a viszonyunk van érintve. A világ legkényesebb dolga a viszony. Először ennek szenteljünk egy kis figyelmet.

Talán hasonlatnak azt vehetnénk, hogy a világegyetem felépítésénél is viszonyokat valósított meg Isten. Gondoljunk az atomvilágra, hogy egy hidrogénatomban az elektron és az atommag, a proton között milyen lehet a viszony, hogy olyan óriási energiát hordoz. Aztán tovább: egy molekulában, egy élő sejtben a sejtmag lüktetése, élete; a plazma és a sejtfal között csodálatos viszony van.

Két hidrogénatom és egy oxigénatom vizet alkot. Milyen csodálatos a viszony, a kapcsolat. De aztán a növények felépítésében is a gyökérzettel a földhöz viszonyul, a levelekkel a Naphoz viszonyul, az éghez, a virágokkal már ugye a jövendő gyümölcshöz, a terméshez és a megsokszorozódáshoz. Az állatok testében is a szervek, a csontozat, az izmok, az inak, a vezetékek, a szervek a központhoz; bennünk, emberekben is az élet viszonyokra van fölépítve. Végtelenség, szülő–gyermek viszony. Aztán pedagógus és diák, orvos és beteg, munkatárs és munkatárs, vezető és vezetett: csupa viszony.

A Szentháromság tökéletes viszonyoknak a közössége, egysége. Most a mi bűneink, hibáink, és a kiengesztelődésünk is az Istenhez és az isteni személyekhez fűződő viszonyunkat érinti. Ne felejtsük el, hogy a mi boldogságunkat, békénket, örömünket, jólétünket, üdvösségünket viszony fogja jelenteni és hordozni és már most is, itt a földön a viszonyunk hordozza ezeket. Isten országának a javai erre a láthatatlan drótra fűződnek.

Március 18., nagyböjt negyedik vasárnapja, prédikáció (B egyházi év) (1982?)

Krisztusban kedves Testvérek!

Az egész nagyböjtben húsvét van a szemünk előtt. Nemcsak az, ahogyan az Úr Jézus megélte a húsvétot, az Ő kereszthalála és föltámadása, hanem ahogyan a mi életünkben húsvét titka valóság lett a keresztségünkben. Azt még mi öntudatlan állapotban kaptuk.

Kaphat az ember öntudatlan állapotban bármit. Az életet is így kaptuk. Nem is tudtunk róla. Mégis itt van. Így kaptuk a beoltást az igazi szőlőtőbe, hogy az Úr Jézussal már mi is meghaltunk a régi embernek, s föltámadtunk az Úr Jézussal az új embernek. Így szeretet minket, a mi kis világunkat Isten, hogy egyszülött Fiát nekünk adta mint életforrást, mint szőlőtőt. Ez a mai vasárnap örömének az oka.

Fölvetődik azonban egy nagy kérdés. Hogy amit öntudatlanságunkban kaptunk, ami megtörtént velünk, vajon a tudatvilágunkba bevonult-e? Átcsoportosult-e ehhez a valósághoz, életünk alapvető tényéhez az egész lelkivilágunk, minden meggyőződésünk, akaratunk, érzelemvilágunk, hogy most már eláraszthatja a belső világunkat az öröm? Ez a nagy kérdés.

Március 11., nagyböjt harmadik vasárnapja, prédikáció (B egyházi év) (1982?)

Krisztusban kedves Testvérek!

Ugye, a nagyböjt mindnyájunk számára megújulásra való? A teljes megtérésre kaptuk ezt a nagyböjtöt. Erre vettük föl a hamu jelét a homlokunkra. Ugye, milyen komolyan csináltuk a nagyböjt elején!

Aztán jött az első vasárnap. Egyházanyánk mondta ekkor, hogy a keresztség megment minket. Hogy szövetséget kötött velünk az Isten mint gyermekeivel, hogy végig tudjuk járni a pusztaságot, ahol a zsidókat is megkísértette annyi minden! Legyen erőnk a világ, a test és a sátán minden kísértésével szemben.

A múlt vasárnap meg azt mondta Isten, hogy Ő nem a halálunkat akarja. Izsákot is megmentette a föláldozástól. Csak az áldozat akaratát kívánta Ábrahámtól is, Izsáktól is, a mi Urunktól, Jézustól is. És Őt is azzal erősítette meg, hogy fölvitte a Tábor-hegyére és ott megmutatta Neki, hogy megmenti a haláltól.

Tehát bátran kell meghoznunk az áldozatot. Az a halálba menés legyen bátor, tudva, hogy vár a Tábor-hegy dicsősége.